Mivel ez nem babablog, és nem is akarok azt írni, itt vége.
Csak az első benyomásokat írom még le.
A kórházból hazavinni a picurt volt az igazi vége annak a folyamatnak, amiről ez a blog szól. Sírtam a kocsiban az örömtől, eszembe jutott a szakcikkekben olyan sokszor olvasott THR (Take Home Rate) (annál is inkább, mert volt egy szobatársam, aki megszült, de másnap meghalt a babája – és egyáltalán, a kórházban sok szomorú történetet hall az ember, ikrekről, akik hónapokig inkubátorban vannak, vagy csak az egyik marad meg – szóval végül örülök is, hogy nem ikerterhességem volt). Később, amikor először kettesben maradtam a picivel, magamhoz öleltem, ő a vállamon aludt békésen, én meg hosszan zokogtam az örömtől, mint Uma Thurman a Kill Bill 2 legvégén. Bevallom, nem is csak az öröm ríkatott meg, hanem a megkönnyebbülés. A hosszú út végére érni, karomban tartani ezt a kis csodát, ugyanott ülve a nappaliban, ahol annyiszor gyötrődtem, küszködtem a kételyekkel és a reménytelenséggel.
Ami az első heteket illeti, tényleg elég kemény, fizikailag és lelkileg egyaránt. Persze, az első két héten baromira fáj a császáros seb, és alig tudsz mozogni. A fáradság nem állandó: mindig épp akkor tör majd rád, amikor esélye sincs, hogy aludj egyet. Ha nincs valaki, akinek átpasszolhatod a picit, pisilni sem tudsz elmenni – persze hamar megtanultam gyerekkel a karban pisilni… És az éhség! Főleg az első két hétben, soha nem érzett farkaséhségem volt.
Lelkileg pedig? Féltékeny voltam még KP-ra is, ha a karjába vette és megnyugtatta a picurt. Ha én nem tudtam elcsendesíteni, bűntudatom volt. Ha elaludt és letettem, akkor is bűntudatom volt. Paranoidan magamra vonatkoztattam minden megjegyzést, amiről ésszel tudtam, hogy nem rám vonatkozik, mégis. Node mindezek szerencsére az olvadt szeretet perceivel és óráival váltakoznak, és igazából nevetni is sokat lehet egy ilyen kis manócskán.
Szóval, visszagondolva a gyerekvállalással kapcsolatos félelmekre, olyankor az ember egy dolgot hagy ki a számításból: hogy annyira imádja majd azt az izgő-mozgó kis csomagot, hogy az életét is odaadná érte, és hogy így szeretni nagyon-nagyon jó érzés… És agymosás ide vagy oda, ha egyszer TÉNYLEG olyan cuki, aranyos, angyali, tündéri, zabálnivaló!
Egész a szülésig nagyban terveztem a második gyereket, gondolkodtam az ütemezésen, a gyerekszoba majdani átrendezésén, stb. – Azóta úgy érzem, az én kis pöttömömet fosztanám meg valamitől, ha kevesebb időm, energiám jutna rá… azért remélem, idővel megváltozik ez az érzés… de ha nem, hát nem. Most nagyon teljesnek érzem magunkat így hármasban.
Minden olvasómnak szívből kívánom, hogy sikerüljön, ne adják fel, használjanak ki minden lehetőséget és segítséget, és higgyék el, hogy megéri!
2010. november 25., csütörtök
2010. november 8., hétfő
Másnap
A spinális érzéstelenítést háromszor próbálták beadni – végül sikerült ugyan, de csak csípőig érzéstelenített el (lábtól), tehát pont az érintett részen teljesen érzékeny maradtam. Nosza, választhatom az altatást. Nagyon megtanulták itt a leckét a betegek jogairól, bravó. De mégis komikus, amikor széttárt lábbal-kézzel lekötözve, félig elzsibbasztva, bedrótozva, leborotválva-lejódozva, megkérdezik, hogy választom-e az altatást. Naná, majd éberen szeretnék egy hasi műtétet. Hát nincs mit tenni, altatást kell választani. Ez lelkileg elég vacakul érint, KP még nem jöhetett be, mostmár nem is fog, és a babámat sem láthatom majd estig…
Az ébredés még rosszabb, iszonyúan fáj a seb, fáj a mellkasom a légbuborékoktól (a hasi feltárás miatt normális), egész testem remeg (a spinális mellékhatása), a lábamat nem érzem (a spinális rendes hatása), a fejemet nem emelhetem fel (a spinális miatt szintén), és félig kómában vagyok (altatás).
A nővér szigorúan rám szól, hogy mindez normális, de hogy mi van a babácskámmal, azt nem tudja. Senki nem tudja egész délutánig. Szerencsére pont annyira emlékszem KP reggeli látogatásából, hogy a boldogságtól átszellemült arccal azt mondja: Judit, gyönyörű kisbabánk van! Az arckifejezése tökéletes ellentéte annak az aggódó, feszült arcnak, amit reggel láttam. Ez azért megnyugtat, de mégis, tudni szeretném, milyen a súlya, milyen Apgart kapott, stb!
A picurt először a telefonom képernyőjén láttam, KP szétküldte fűnek-fának a fotóját és a boldog hírt – én meg kissé elfeledett, összetört mellékszereplőnek éreztem magam…
A mellettem lévő betegágyon siránkozó, méheltávolítás után lévő hústorony társasága sem javított a hangulatomon. Helyhiány miatt nem a császárosok közé tettek, utálok terhesen betegek között lenni, a belgyógyászaton is ez volt a legrosszabb - na persze, már nem vagyok terhes, haha. Ugyanúgy felvágták a hasamat, mint a szobatársaimnak, egyenlőség, testvériség (a szabadság itt nem jellemző).
Délután ötkor végre odahozták, aludt, nem is tudtam, mit kezdjek vele, mire odajött a nővér, és megcsipkedte, hogy sírjon egy kicsit – no mindjárt feléledt az anyai ösztön… Na nem nyavalygok tovább, szóval az első nap horror volt, és csak másnaptól kezdtem magam nagyon fokozatosan összeszedni úgy testileg, mint lelkileg.
Szerencsére a Picurka 3080g, és valóban GYÖNYÖRŰ! Irtó pici, se nem sovány, se nem dundi, gyönyörű kezecskéje meg pofikája van, és nagyon aranyos, mondhatni, jó fej!
Ami a három nappal korábbi világra hozatalt illeti: nem volt rajta magzatmáz, viszont volt jó hosszú körme – tehát a túlhordás jeleit mutatta, ami tudjuk, hogy lehetetlen, de mindenesetre ideje volt már a születésének. A bőre is nagyon száraz volt, de csak a kezén meg a bokáján hámlott egy kicsit, a pofija pedig tökéletesen hamvas, hibátlan. Tehát tényleg jó volt, hogy előre hoztuk, és bár jobb lett volna nem császárral, de hát nem lehet egyszerre biztosra is menni, meg természetesnek is maradni. A kórházban a csecsemősök nagyon sokat segítettek a szoptatásban meg más dolgokban.
Az ébredés még rosszabb, iszonyúan fáj a seb, fáj a mellkasom a légbuborékoktól (a hasi feltárás miatt normális), egész testem remeg (a spinális mellékhatása), a lábamat nem érzem (a spinális rendes hatása), a fejemet nem emelhetem fel (a spinális miatt szintén), és félig kómában vagyok (altatás).
A nővér szigorúan rám szól, hogy mindez normális, de hogy mi van a babácskámmal, azt nem tudja. Senki nem tudja egész délutánig. Szerencsére pont annyira emlékszem KP reggeli látogatásából, hogy a boldogságtól átszellemült arccal azt mondja: Judit, gyönyörű kisbabánk van! Az arckifejezése tökéletes ellentéte annak az aggódó, feszült arcnak, amit reggel láttam. Ez azért megnyugtat, de mégis, tudni szeretném, milyen a súlya, milyen Apgart kapott, stb!
A picurt először a telefonom képernyőjén láttam, KP szétküldte fűnek-fának a fotóját és a boldog hírt – én meg kissé elfeledett, összetört mellékszereplőnek éreztem magam…
A mellettem lévő betegágyon siránkozó, méheltávolítás után lévő hústorony társasága sem javított a hangulatomon. Helyhiány miatt nem a császárosok közé tettek, utálok terhesen betegek között lenni, a belgyógyászaton is ez volt a legrosszabb - na persze, már nem vagyok terhes, haha. Ugyanúgy felvágták a hasamat, mint a szobatársaimnak, egyenlőség, testvériség (a szabadság itt nem jellemző).
Délután ötkor végre odahozták, aludt, nem is tudtam, mit kezdjek vele, mire odajött a nővér, és megcsipkedte, hogy sírjon egy kicsit – no mindjárt feléledt az anyai ösztön… Na nem nyavalygok tovább, szóval az első nap horror volt, és csak másnaptól kezdtem magam nagyon fokozatosan összeszedni úgy testileg, mint lelkileg.
Szerencsére a Picurka 3080g, és valóban GYÖNYÖRŰ! Irtó pici, se nem sovány, se nem dundi, gyönyörű kezecskéje meg pofikája van, és nagyon aranyos, mondhatni, jó fej!
Ami a három nappal korábbi világra hozatalt illeti: nem volt rajta magzatmáz, viszont volt jó hosszú körme – tehát a túlhordás jeleit mutatta, ami tudjuk, hogy lehetetlen, de mindenesetre ideje volt már a születésének. A bőre is nagyon száraz volt, de csak a kezén meg a bokáján hámlott egy kicsit, a pofija pedig tökéletesen hamvas, hibátlan. Tehát tényleg jó volt, hogy előre hoztuk, és bár jobb lett volna nem császárral, de hát nem lehet egyszerre biztosra is menni, meg természetesnek is maradni. A kórházban a csecsemősök nagyon sokat segítettek a szoptatásban meg más dolgokban.
2010. november 7., vasárnap
Utolsó hét
A következő heti biometria további növekedést mutat: 3020 g! Ez már egész megnyugtató.
Megint hazaengednek hétvégére. Előtte, pénteken a dokim felkeres egy komoly beszélgetésre. Amióta ismerem (vagy húsz éve) először nem viccelődik. Azt kérdezi: mit akarok én? Mondom, szeretnék a jövő hét közepéig természetes úton megszülni (a terminusom jövő hét péntek). Hümmög, töri a fejét, szinte látszik, ahogy kattognak a kerekek. Azt mondja: jó, akkor szerdáig várunk. És azután mi lesz? – kérdezem. Azt majd meglátjuk. Szóval nem mondja meg, mit akar, mit javasol. Hozzátartozik, hogy a kórházban bizonyos tabu lengi körül a tervezett császármetszéseket. A terhesek között elterjedt, hogy valami támogatás megvonásával fenyegetőztek, mert túl sok a császár, és csökkenteni próbálják – állítólag olyan nőket is levettek a listáról, akiknél már szinte biztos volt. Persze, lehet hogy csak pletyka, de ami biztos, hogy az osztályos orvos nagy ellenzője a császárnak, ez minden szavából lerí. Az én hozzáállásom ambivalens: szeretnék természetes úton szülni, megtapasztalni az élményt, stb. – de félek a komplikációktól, isten őrizz, hogy a babának valami baja essen. Az első aggasztó jelre beleegyeznék a császárba.
Hétvégén mindent megtettem, hogy elősegítsem a szülést, bevetve minden házi praktikát. Fura fájásaim voltak, mintha valami nyákdugóféleség is elment volna vasárnap délután. Hétfőn a dokim megint megjelenik, megvizsgál: zárt méhszáj. Megint elővesszük a pénteki témát. Hosszasan kerülgetjük egymást, de végül tulajdonképpen császárt javasol, csak azt akarja: én mondjam ki. Utal rá, hogy mennyi komplikáció volt a terhesség előtt és alatt, ott az életkorom (már majdnem 37), a Leiden mutáció, a pajzsmirigy – na ez utóbbi persze nem befolyásolná a szülést. A kérdés voltaképpen csak annyi, keddre vagy csütörtökre írja ki a műtétet – utóbbi esetben megvárjuk, hátha addig beindul a szülés magától. Túlhordásról szó sem lehet, ebben mindketten egyetértünk. (Nem csak azért, mert tudható a fogantatás pontos ideje, de a Leiden-trombofilia miatt is kockázatos lenne, sőt talán már az utolsó napok is azok.)
Most rajtam a sor, hogy tényleg kattogjanak a kerekek bent: érzem, hogy most azonnal el kell eldönteni, hogyan fog a picurkám megszületni, nincs idő további halogatásra, fontolgatásra. Így hát rávágom: legyen akkor kedden.
Két hét kórház után az ember óráról órára keresi magán a szülés jeleit, úgy éreztem, megőrülnék csütörtökig a bizonytalanságtól, aminek a vége nagy sansszal amúgy is császár. A dokim utólag feloldoz a felelősség alól: ez volt a jó döntés. De miért nekem kellett eldönteni, mikor azt hittem, pont hogy a betegnek nincs joga választani, hanem orvosi indokkal lehet csak a császárt kiírni? Persze az orvosi indokot ő megmondta, nekem kvázi csak jóváhagyni kellett.
Szóval másnap, kevesebb, mint 24 óra múlva megszülök… nagy izgalom, öröm, megkönnyebbülés, lázas készülődés, pakolni kell, stb.
Megint hazaengednek hétvégére. Előtte, pénteken a dokim felkeres egy komoly beszélgetésre. Amióta ismerem (vagy húsz éve) először nem viccelődik. Azt kérdezi: mit akarok én? Mondom, szeretnék a jövő hét közepéig természetes úton megszülni (a terminusom jövő hét péntek). Hümmög, töri a fejét, szinte látszik, ahogy kattognak a kerekek. Azt mondja: jó, akkor szerdáig várunk. És azután mi lesz? – kérdezem. Azt majd meglátjuk. Szóval nem mondja meg, mit akar, mit javasol. Hozzátartozik, hogy a kórházban bizonyos tabu lengi körül a tervezett császármetszéseket. A terhesek között elterjedt, hogy valami támogatás megvonásával fenyegetőztek, mert túl sok a császár, és csökkenteni próbálják – állítólag olyan nőket is levettek a listáról, akiknél már szinte biztos volt. Persze, lehet hogy csak pletyka, de ami biztos, hogy az osztályos orvos nagy ellenzője a császárnak, ez minden szavából lerí. Az én hozzáállásom ambivalens: szeretnék természetes úton szülni, megtapasztalni az élményt, stb. – de félek a komplikációktól, isten őrizz, hogy a babának valami baja essen. Az első aggasztó jelre beleegyeznék a császárba.
Hétvégén mindent megtettem, hogy elősegítsem a szülést, bevetve minden házi praktikát. Fura fájásaim voltak, mintha valami nyákdugóféleség is elment volna vasárnap délután. Hétfőn a dokim megint megjelenik, megvizsgál: zárt méhszáj. Megint elővesszük a pénteki témát. Hosszasan kerülgetjük egymást, de végül tulajdonképpen császárt javasol, csak azt akarja: én mondjam ki. Utal rá, hogy mennyi komplikáció volt a terhesség előtt és alatt, ott az életkorom (már majdnem 37), a Leiden mutáció, a pajzsmirigy – na ez utóbbi persze nem befolyásolná a szülést. A kérdés voltaképpen csak annyi, keddre vagy csütörtökre írja ki a műtétet – utóbbi esetben megvárjuk, hátha addig beindul a szülés magától. Túlhordásról szó sem lehet, ebben mindketten egyetértünk. (Nem csak azért, mert tudható a fogantatás pontos ideje, de a Leiden-trombofilia miatt is kockázatos lenne, sőt talán már az utolsó napok is azok.)
Most rajtam a sor, hogy tényleg kattogjanak a kerekek bent: érzem, hogy most azonnal el kell eldönteni, hogyan fog a picurkám megszületni, nincs idő további halogatásra, fontolgatásra. Így hát rávágom: legyen akkor kedden.
Két hét kórház után az ember óráról órára keresi magán a szülés jeleit, úgy éreztem, megőrülnék csütörtökig a bizonytalanságtól, aminek a vége nagy sansszal amúgy is császár. A dokim utólag feloldoz a felelősség alól: ez volt a jó döntés. De miért nekem kellett eldönteni, mikor azt hittem, pont hogy a betegnek nincs joga választani, hanem orvosi indokkal lehet csak a császárt kiírni? Persze az orvosi indokot ő megmondta, nekem kvázi csak jóváhagyni kellett.
Szóval másnap, kevesebb, mint 24 óra múlva megszülök… nagy izgalom, öröm, megkönnyebbülés, lázas készülődés, pakolni kell, stb.
2010. október 11., hétfő
A finisben
Eseménytelen, kellemes nyári hónapok után itt az ősz, a felfokozott várakozás ideje. Ismét kórházban, mert: a 37. heti vizsgálat szerint a 34. hét óta nem nőtt a baba semmit. Pénteken derült ki, hétfőre berendelnek bennfekvésre, szülésig ki sem engednek. Ha nem jól alakul, akkor előbb-utóbb megcsászároznak.
Nosza, irány egy másik ultrahang – az eredmény kis eltéréssel ugyanaz. Három hetet azért nem lehet tévedni, gondolom én. A becsült súly a SOTÉ-n 2320 g, a másikon 2510 g (miközben a normálisnak kb. 2850-nak kéne lennie). Lelkileg teljesen kikészültem, hogy mi van, most miért, most mi lesz? Pont miután megnyugodnék, megérkezik este munkából a kispapa, aki hasonlóképpen hisztis, nem is tudom megnyugtatni, helyette én is visszaesek a hisztibe. A hétvégén turbó üzemmódban megvesszük, ami még kell, és kispapa (a továbbiakban KP) összeszereli a gyerekbútort, ami egy hónapja pihen a szobában. Hétfőn kisimult idegzettel, sorsomba belenyugodva bevonulok a kórházba. Közben vasárnap még egy látogatás egy harmadik, jónevű magánorvosnál, aki szinte ugyanazt méri mint a SOTE, és azt mondja, ha ő csinálná, hétfőn (azaz másnap) megcsinálná a császárt.
A hétfői vizsgálaton felpuhult méhszájt látnak, a doki türelemre int, nyilatkozni nem hajlandó, hogy mikor mi lesz. A kórházat fokozatosan szokom, írogatok, alszom, olvasgatok. A csütörtöki mérések szerint a gyerek 2770 g – ami 450 g növekedést feltételez, hát ez több, mint dupla tempó, avagy vagy korábban mérték el, vagy most, vagy mindkétszer. Mindenesetre alkalmat ad a megnyugvásra, és a szülési tervek elhalasztására a terminushoz közelebbi időpontra. Valószínű, nem kell császár sem. Hurrá.
Azt mindenesetre végre megértem, amit egy hete hiába próbáltak itt belém sulykolni, hogy „nem számít a biometria”, mert túlságosan bizonytalan az eredménye. Csak a vérkeringés (flow), a szívfrekvencia (CTG) számít, és hogy mennyi időt tölt benn a baba, mert akkor is fejlődhet, ha nem nő.
Azért a kórházból nem engednek ki, csak hétvégén 24 órára, saját felelősségre – bár nagy élmény KP-val együtt sétálgatni az őszi napfényben, az is kiderül, hogy a derékfájás a pihenéstől múlt el, a sétától pedig rosszabbodik. Hétfő reggelre ugyanúgy alig bírok járni, mint két héttel azelőtt, csípőtájékon minden porcikám fáj (no persze, rendszeresebben kellene tornázni). Pedig csak 14 kg-t híztam, de mintha egy óriási követ cipelnék a hasamon, az egész súly ott van. Szinte úgy képzelem, aki jól meghízik, talán még jobban is viseli, de lehet, hogy ez csak illúzió.
Álmaimban agresszív, verekedős vagyok, talán a tehetetlenség ellensúlyozása? Még két hét van hátra, sok is, kevés is.
A kórházban annyi szörnyű esetet hallani, hogy csodás szerencsének érzem, hogy egészséges gyerekem lesz, nagyjából időben, nagyjából normális súllyal. Remélhetőleg.
Nosza, irány egy másik ultrahang – az eredmény kis eltéréssel ugyanaz. Három hetet azért nem lehet tévedni, gondolom én. A becsült súly a SOTÉ-n 2320 g, a másikon 2510 g (miközben a normálisnak kb. 2850-nak kéne lennie). Lelkileg teljesen kikészültem, hogy mi van, most miért, most mi lesz? Pont miután megnyugodnék, megérkezik este munkából a kispapa, aki hasonlóképpen hisztis, nem is tudom megnyugtatni, helyette én is visszaesek a hisztibe. A hétvégén turbó üzemmódban megvesszük, ami még kell, és kispapa (a továbbiakban KP) összeszereli a gyerekbútort, ami egy hónapja pihen a szobában. Hétfőn kisimult idegzettel, sorsomba belenyugodva bevonulok a kórházba. Közben vasárnap még egy látogatás egy harmadik, jónevű magánorvosnál, aki szinte ugyanazt méri mint a SOTE, és azt mondja, ha ő csinálná, hétfőn (azaz másnap) megcsinálná a császárt.
A hétfői vizsgálaton felpuhult méhszájt látnak, a doki türelemre int, nyilatkozni nem hajlandó, hogy mikor mi lesz. A kórházat fokozatosan szokom, írogatok, alszom, olvasgatok. A csütörtöki mérések szerint a gyerek 2770 g – ami 450 g növekedést feltételez, hát ez több, mint dupla tempó, avagy vagy korábban mérték el, vagy most, vagy mindkétszer. Mindenesetre alkalmat ad a megnyugvásra, és a szülési tervek elhalasztására a terminushoz közelebbi időpontra. Valószínű, nem kell császár sem. Hurrá.
Azt mindenesetre végre megértem, amit egy hete hiába próbáltak itt belém sulykolni, hogy „nem számít a biometria”, mert túlságosan bizonytalan az eredménye. Csak a vérkeringés (flow), a szívfrekvencia (CTG) számít, és hogy mennyi időt tölt benn a baba, mert akkor is fejlődhet, ha nem nő.
Azért a kórházból nem engednek ki, csak hétvégén 24 órára, saját felelősségre – bár nagy élmény KP-val együtt sétálgatni az őszi napfényben, az is kiderül, hogy a derékfájás a pihenéstől múlt el, a sétától pedig rosszabbodik. Hétfő reggelre ugyanúgy alig bírok járni, mint két héttel azelőtt, csípőtájékon minden porcikám fáj (no persze, rendszeresebben kellene tornázni). Pedig csak 14 kg-t híztam, de mintha egy óriási követ cipelnék a hasamon, az egész súly ott van. Szinte úgy képzelem, aki jól meghízik, talán még jobban is viseli, de lehet, hogy ez csak illúzió.
Álmaimban agresszív, verekedős vagyok, talán a tehetetlenség ellensúlyozása? Még két hét van hátra, sok is, kevés is.
A kórházban annyi szörnyű esetet hallani, hogy csodás szerencsének érzem, hogy egészséges gyerekem lesz, nagyjából időben, nagyjából normális súllyal. Remélhetőleg.
2010. június 25., péntek
Terhesség alatti pajzsmirigyműködés és annak jelentősége
Itt egy tök jó honlap, ami nagyon tömören és érthetően elmagyarázza, miről van szó.
Benne van az is, hogy a terhesség kb. 10 hete körül a hCG hatására lezuhan a TSH, és átmeneti hipotireózist okoz. A terhesség egészében azonban egy megnövekedett igénybevételt jelent a pajzsmirigynek.
Ha a kisbaba örökli a pajzsmirigyelégtelenséget, és már születése után nem termel a pajzsmirigye, akkor szellemi és fejlődésbeli elmaradás alakulhat ki. Ezért már a születés után figyelni kell, hogy van-e neki elég saját pajzsmirigyhormonja. Születés előtt a mama saját vagy gyógyszerrel beszedett hormonja is megfelelő neki.
A legfontosabb a pajzsmirigyhormon megfelelő szintje az agyfejlődés végső szakaszában, amikor a dendritek és axonok nőnek, stb. (synaptogenesis, myelination and neuronal migration)...
A neuronal migration az 5-20 hét között zajlik, a myelination a 22. héten kezdődik (más forrás szerint a 13. héten, és 30 éves korig tart), ez az agykéreg érésének végső fázisa, a synaptogenesis a 16. héttől (a 12. életévig).
Benne van az is, hogy a terhesség kb. 10 hete körül a hCG hatására lezuhan a TSH, és átmeneti hipotireózist okoz. A terhesség egészében azonban egy megnövekedett igénybevételt jelent a pajzsmirigynek.
Ha a kisbaba örökli a pajzsmirigyelégtelenséget, és már születése után nem termel a pajzsmirigye, akkor szellemi és fejlődésbeli elmaradás alakulhat ki. Ezért már a születés után figyelni kell, hogy van-e neki elég saját pajzsmirigyhormonja. Születés előtt a mama saját vagy gyógyszerrel beszedett hormonja is megfelelő neki.
A legfontosabb a pajzsmirigyhormon megfelelő szintje az agyfejlődés végső szakaszában, amikor a dendritek és axonok nőnek, stb. (synaptogenesis, myelination and neuronal migration)...
A neuronal migration az 5-20 hét között zajlik, a myelination a 22. héten kezdődik (más forrás szerint a 13. héten, és 30 éves korig tart), ez az agykéreg érésének végső fázisa, a synaptogenesis a 16. héttől (a 12. életévig).
2010. május 31., hétfő
Lombikbébi, de igazán
Az elmúlt évek után, amikor láttam az orvostudomány lehetőségeit, hogy mit össze variálnak a hormonszintekkel, petékkel, spermiumokkal, stb., szóval mindezek után szinte barbár és kezdetleges dolognak tűnik, hogy a gyereket mégis csak a hasunkban kell kihordani. Amivel nem azt akarom mondani, hogy nem jó, hanem hogy köszönőviszonyban sincs a megtermékenyítési folyamat kidolgozottságával. Eleve sokkal kevesebb szakirodalmat is találni a terhesség alatti problémákról, mint a meddőség kezelésének különféle alfajairól - persze a kutatási pénzek nyilván az utóbbi felé összpontosulnak...
És bár jó érzés babát hordani belül, azért a komplikációk miatt talán mégis praktikusabb lenne egy jól zárható edényben tartani a kicsikét, amíg meg nem érik a kinti életre. Biztos elborzasztó ez a gondolat, de tényleg a Szép új világból ismert lombikokra gondolok, persze csak vitaminok hozzáadásával, semmi béta, gamma, delta! Mert méhlepényleválás, sok magzatvíz, kevés magzatvíz, kinyíló méhszáj, koraszülés, szüléskori sérülés - drámai problémák jelentkezhetnek még ilyenkor is, alacsony a vizsgálatok hatékonysága, gyakorlatilag az orvosoknak gőzük sincs, mi folyik odabent, főleg az első időszakban. A lombikos orvosoknak is addig terjed a tudományuk, amíg be nem tették az embriót, aztán fogalmuk sincs, mi miért történik.
Ha van már öt napig lombikban tartott embrió, talán nemsokára lesz egyhetes, aztán kéthetes, és így tovább. Szerintem nem lenne hülyeség.
És bár jó érzés babát hordani belül, azért a komplikációk miatt talán mégis praktikusabb lenne egy jól zárható edényben tartani a kicsikét, amíg meg nem érik a kinti életre. Biztos elborzasztó ez a gondolat, de tényleg a Szép új világból ismert lombikokra gondolok, persze csak vitaminok hozzáadásával, semmi béta, gamma, delta! Mert méhlepényleválás, sok magzatvíz, kevés magzatvíz, kinyíló méhszáj, koraszülés, szüléskori sérülés - drámai problémák jelentkezhetnek még ilyenkor is, alacsony a vizsgálatok hatékonysága, gyakorlatilag az orvosoknak gőzük sincs, mi folyik odabent, főleg az első időszakban. A lombikos orvosoknak is addig terjed a tudományuk, amíg be nem tették az embriót, aztán fogalmuk sincs, mi miért történik.
Ha van már öt napig lombikban tartott embrió, talán nemsokára lesz egyhetes, aztán kéthetes, és így tovább. Szerintem nem lenne hülyeség.
2010. május 29., szombat
Újabb megpróbáltatások
A 16. hét után úszhattam. Addig csak 30-40 perc séta volt engedélyezve. Egy hétig mertem jobban mozogni, mászkálni, mielőtt újra jött az ijedtség: erős vérzés, kórházi ügyelet, diagnózis: részleges méhlepényleválás. Mélyen fekvő méhlepény, eléri, egyesek szerint fedi a méhszájat.
Korábban mondták, de akkor még a Down miatt aggódtam, és ezt megnézve a könyvben, nevettem kínomban: még egy rizikó? De azt hittem, bajokat csak később okozhat, a harmadik trimeszterben. Amikor három nappal később jött az erős vérzés, már tudtam, mi okozza, és átkoztam a fejemet, hogy miért nem feküdtem otthon, a mindenféle egyéb kellemes dolog helyett. A Leiden hajlamosít a méhlepényleválásra, ezért nagyon bepánikoltam. De Fülöp szerint nem függ azzal össze, csak a mélyen fekvő lepénnyel. Azért a vérzés szépen múlogatott, csakhogy amikor kiengedtek volna, azt mondta az ultrahangos: kevés a magzatvíz. Na, ettől megint szépen kiakadtam. Oka lehet: szivárog (nem szivárgott, nyakamat rá), a magzatnak vesebetegsége van és nem pisil, méhlepény-elégtelenség (a 20. hétig a méhlepény és a magzat közösen termelik a vizet, azután már csak a magzat). Eredménye lehet: csontfejlődési rendellenesség, tüdő-fejlődési rendellenesség, stb... Pünkösdre hazaengedtek, iszonyú sok vizet ittam, sokat ettem, feküdtem – keddre megint jó lett a mennyiség, sosem derül ki, mi okozta, ha ugyan nem mérési hiba volt... A baba mindezen megpróbáltatásokat szerencsére jól viseli, megnéztük megint 4D-ben, és bár az arcocskáját szégyenlősen takarta, látszik, hogy mindene megvan, szerintem gyönyörű :-).
Korábban mondták, de akkor még a Down miatt aggódtam, és ezt megnézve a könyvben, nevettem kínomban: még egy rizikó? De azt hittem, bajokat csak később okozhat, a harmadik trimeszterben. Amikor három nappal később jött az erős vérzés, már tudtam, mi okozza, és átkoztam a fejemet, hogy miért nem feküdtem otthon, a mindenféle egyéb kellemes dolog helyett. A Leiden hajlamosít a méhlepényleválásra, ezért nagyon bepánikoltam. De Fülöp szerint nem függ azzal össze, csak a mélyen fekvő lepénnyel. Azért a vérzés szépen múlogatott, csakhogy amikor kiengedtek volna, azt mondta az ultrahangos: kevés a magzatvíz. Na, ettől megint szépen kiakadtam. Oka lehet: szivárog (nem szivárgott, nyakamat rá), a magzatnak vesebetegsége van és nem pisil, méhlepény-elégtelenség (a 20. hétig a méhlepény és a magzat közösen termelik a vizet, azután már csak a magzat). Eredménye lehet: csontfejlődési rendellenesség, tüdő-fejlődési rendellenesség, stb... Pünkösdre hazaengedtek, iszonyú sok vizet ittam, sokat ettem, feküdtem – keddre megint jó lett a mennyiség, sosem derül ki, mi okozta, ha ugyan nem mérési hiba volt... A baba mindezen megpróbáltatásokat szerencsére jól viseli, megnéztük megint 4D-ben, és bár az arcocskáját szégyenlősen takarta, látszik, hogy mindene megvan, szerintem gyönyörű :-).
Down-kór integrált teszt
1:5800 eredménnyel a SOTÉ-n elküldtek volna amniocentézisre. Régen híve voltam, de mostmár… hacsak lehet, minimalizálnám a rizikókat. És végül is, nem olyan rossz ez az eredmény. Elmentem genetikai ultrahangra máshova is (MÁV), ahol megnyugtattak, jóváhagyták a véleményemet. Kiszámoltuk, hogy még ha a 87%-os pontosság esetén fennmaradó 13%-os hibahatárt beleszámoljuk, ami szerint 100 down kóros közül 13-nál nem mutatja ki a teszt a magas valószínűséget, akkor is csak 0,019 %, azaz 19 tízezrelék az esélyünk a beteg babára. Az amniocentézis pedig 1%-ban - jó esetben 0,6%-ban - okoz vetélést – még ez is aránytalanul magasabb. Egyébként is annyi más betegség van, amit nem lehet kimutatni, úgysem lehet biztosra menni. Most ettől a Down-kórtól úgy odavannak, pedig nem is a legszörnyűbb betegség – persze, ha meg lehet előzni, miért ne…
Néhány tévhitet intenzív kutatómunkával eloszlattunk:
- az ICSI nem hajlamosít a Down kórra. Bizonyos genetikai betegségekre igen, tipikusan a húgyúti-nemiszervi elváltozásokra, szívbetegségekre, de specifikusan Down-kórra nem.
- az életkort bekalkulálják az integrációs teszt arányszámába. Tehát nem helyes az az érvelés, hogy „jó lett a teszt, de hát az életkora…” ha fiatalabb lennék két évvel, még jobb lett volna a teszt, szóval ez így is elég jó.
Szóval volt egy pár kellemetlen napom. Úgyhogy jó tudni az utánam jövőknek, hogy alapvetően két iskola van: az amniocentézis-párti, és az integrált-teszt párti. Aki az utóbbihoz tartozik, az csak akkor csináltatná meg az amniocentézist, ha a teszt eredménye csak néhány száz az egyhez. Aki az előbbibe, az pedig mindenképpen, ha a nő harmincvalahány éves. Annyira, hogy pl. a SOTÉ-s genetika ultrahangon Siposné az integrált teszt eredményéből kizárólag az AFP-t nézte meg, hozzátette, hogy ez sem jelent semmit, és hogy a korom miatt meg kéne csináltatni az amniocentézist... Miközben az AFP a legelavultabb, legfélrevezetőbb marker több orvos egybehangzó véleménye szerint. (A véleményét Siposné rögtön megváltoztatta, amikor látta a komplikációkat, ld. időben következő bejegyzés.)
Néhány tévhitet intenzív kutatómunkával eloszlattunk:
- az ICSI nem hajlamosít a Down kórra. Bizonyos genetikai betegségekre igen, tipikusan a húgyúti-nemiszervi elváltozásokra, szívbetegségekre, de specifikusan Down-kórra nem.
- az életkort bekalkulálják az integrációs teszt arányszámába. Tehát nem helyes az az érvelés, hogy „jó lett a teszt, de hát az életkora…” ha fiatalabb lennék két évvel, még jobb lett volna a teszt, szóval ez így is elég jó.
Szóval volt egy pár kellemetlen napom. Úgyhogy jó tudni az utánam jövőknek, hogy alapvetően két iskola van: az amniocentézis-párti, és az integrált-teszt párti. Aki az utóbbihoz tartozik, az csak akkor csináltatná meg az amniocentézist, ha a teszt eredménye csak néhány száz az egyhez. Aki az előbbibe, az pedig mindenképpen, ha a nő harmincvalahány éves. Annyira, hogy pl. a SOTÉ-s genetika ultrahangon Siposné az integrált teszt eredményéből kizárólag az AFP-t nézte meg, hozzátette, hogy ez sem jelent semmit, és hogy a korom miatt meg kéne csináltatni az amniocentézist... Miközben az AFP a legelavultabb, legfélrevezetőbb marker több orvos egybehangzó véleménye szerint. (A véleményét Siposné rögtön megváltoztatta, amikor látta a komplikációkat, ld. időben következő bejegyzés.)
A 12. héten
Az elején hetente jártam ultrahangra, anyukám vészjósló intelmei ellenére, és szerencsére minden rendben haladt. Egy kicsit nagyobb volt a baba az átlagnál, és a 3D-n nem volt kerek a feje – emiatt kicsit aggódtam, de valószínűleg feleslegesen, mert a 2D-n kerek volt, és nem is találtam arról semmit, hogy mi van, ha a magzatnak „nem kerek a feje”, ilyen probléma talán nincs is...
Most, hogy betöltöttem a 12. hetet, lehet még aggódni a genetikai vizsgálat miatt, és hogy ne legyen trombózis, ne legyen cukorbetegség, kitartson a méhlepény, és persze a baba is a végéig… Na meg, hogy ne ugráljon a pajzsmirigyhormon, bár az már igazán apróság (vagy mégsem?).
A hasam már a 9. hét óta elég nagy, és a 10-11. hét óta már távolabbi ismerősök is kiszúrják, hogy terhes vagyok. A titoktartás ezért is kicsit döcögve ment…
Most, hogy betöltöttem a 12. hetet, lehet még aggódni a genetikai vizsgálat miatt, és hogy ne legyen trombózis, ne legyen cukorbetegség, kitartson a méhlepény, és persze a baba is a végéig… Na meg, hogy ne ugráljon a pajzsmirigyhormon, bár az már igazán apróság (vagy mégsem?).
A hasam már a 9. hét óta elég nagy, és a 10-11. hét óta már távolabbi ismerősök is kiszúrják, hogy terhes vagyok. A titoktartás ezért is kicsit döcögve ment…
A várakozás kínjai
Az első trimeszter iszonyú nehezen telt: de nem a rosszullétek miatt, hanem a veszteségtől való rettegés miatt. Szerencsére láttam az interneten, hogy sokan vannak így vele vetélést követően, és találtam egy jó listát, ami nekem segített átvészelni ezt az időszakot. Bocs, de nem fordítom le. Itt a linkje is. A legjobb talán az első tanács volt: szabályosan ikszelgettem a napokat, és mindegyik után elégedettséget éreztem. Hát még, amikor több napig elfeledkeztem, és egyszerre többet ikszelhettem!
Take it one day at a time. Easier said than done, but it really works. When you feel yourself worrying about the future, stop yourself and think only about today. "Affirm each day," suggests Nelson. "Celebrate the completion of each week." Notice how this pregnancy is different from the pregnancy in which you suffered a loss, and especially how things are going better. Pay attention to what's going well each day and how you and your baby are staying healthy.
Take good care of yourself. Focus on what you can do to make this pregnancy a healthy one. Pay attention to your health and physical well-being. Sleep, good nutrition, taking breaks and regular physical activity will help you feel physically well and emotionally balanced. Deal sensibly with stress — you have enough coping with the loss you've experienced. Don't overschedule yourself, pile on responsibilities at home or work, or overcommit yourself to family and friends. Studies have shown that too much stress can jeopardize the health of your pregnancy, so focus on taking good care of yourself, which is within your control.
Try some relaxation exercises. Make up your own mantra, such as, "Be healthy for the baby." Nelson suggests talking to the baby to aid the bonding process. Use relaxation techniques if your worries are keeping you from getting enough sleep at night. Should your worries keep you up at night for a week or two, or occur nightly for a week, talk to your healthcare provider.
Do your homework, if that helps. If a past loss was diagnosed as a blighted ovum or an incompetent cervix, for example, you might want to read as much as you can about those conditions. You may feel more in control of your situation if you understand what happened before. But if too much reading makes you feel more overwhelmed, put the books away.
Know that you're not alone. If you don't know what caused you to lose your last baby, recognize that many miscarriages and stillbirths don't have explanations. Remember that having had one miscarriage doesn't make you any more likely to have another one. Almost half of women, experience a pregnancy loss at some point in their lives.Try to focus on how well you and the baby are doing now instead of worrying about things going wrong, because the chances are good that everything will be fine.
Communicate with your partner. Your partner suffered a loss, too, and you may want to look to each other for comfort. Remember, though, that men often deal differently with loss than women and while talking about what happened may make you feel better, it may make your partner feel worse. Respect each other's ways of coping with the loss and don't feel unsupported or take it personally if you deal with it in different ways.
Talk to your doctor or midwife often. Seeing your practitioner regularly for prenatal care can reassure you that your baby is doing well. This is particularly important if you're considered high risk. While it sounds scary, being labeled high risk can be beneficial. "You'll be monitored more closely, which can be a positive thing, especially if you're nervous," says Nelson. Ask to come in between visits to listen to the heartbeat if it will make you feel better. If your caregiver isn't sensitive to your past loss, it might be time to find someone else.
Find a support group, or think about some short-term therapy. Kluger-Bell suggests contacting SHARE, an organization devoted to pregnancy and infant loss support, to help you find a group in your area. Meeting with strangers may make you uncomfortable to begin with, but often the group members will become trusted friends who truly understand your feelings. If for some reason the particular group you're attending doesn't seem right for you, ask your caregiver for other options. You'll also find support by joining the Pregnancy After a Loss chat. You'll find others who've been through it too.
Seek professional help if you need it . If you find yourself having symptoms of clinical depression or anxiety, get a referral to a therapist. The less emotional and physical stress to your system, the more likely you'll have a healthy pregnancy. And treating these problems during pregnancy will reduce your chances of postpartum depression or anxiety.
Should we wait to tell friends and family we're pregnant again?
This is a personal decision, and you should do what you feel comfortable with. Many people wait until they've passed the point of their last miscarriage to share their news, but others find it helpful to share the news so that they have a support system in place no matter what happens. Take some time to think about this and talk it over with your partner. Make certain the two of you agree on what to do before you start letting people know.
Take it one day at a time. Easier said than done, but it really works. When you feel yourself worrying about the future, stop yourself and think only about today. "Affirm each day," suggests Nelson. "Celebrate the completion of each week." Notice how this pregnancy is different from the pregnancy in which you suffered a loss, and especially how things are going better. Pay attention to what's going well each day and how you and your baby are staying healthy.
Take good care of yourself. Focus on what you can do to make this pregnancy a healthy one. Pay attention to your health and physical well-being. Sleep, good nutrition, taking breaks and regular physical activity will help you feel physically well and emotionally balanced. Deal sensibly with stress — you have enough coping with the loss you've experienced. Don't overschedule yourself, pile on responsibilities at home or work, or overcommit yourself to family and friends. Studies have shown that too much stress can jeopardize the health of your pregnancy, so focus on taking good care of yourself, which is within your control.
Try some relaxation exercises. Make up your own mantra, such as, "Be healthy for the baby." Nelson suggests talking to the baby to aid the bonding process. Use relaxation techniques if your worries are keeping you from getting enough sleep at night. Should your worries keep you up at night for a week or two, or occur nightly for a week, talk to your healthcare provider.
Do your homework, if that helps. If a past loss was diagnosed as a blighted ovum or an incompetent cervix, for example, you might want to read as much as you can about those conditions. You may feel more in control of your situation if you understand what happened before. But if too much reading makes you feel more overwhelmed, put the books away.
Know that you're not alone. If you don't know what caused you to lose your last baby, recognize that many miscarriages and stillbirths don't have explanations. Remember that having had one miscarriage doesn't make you any more likely to have another one. Almost half of women, experience a pregnancy loss at some point in their lives.Try to focus on how well you and the baby are doing now instead of worrying about things going wrong, because the chances are good that everything will be fine.
Communicate with your partner. Your partner suffered a loss, too, and you may want to look to each other for comfort. Remember, though, that men often deal differently with loss than women and while talking about what happened may make you feel better, it may make your partner feel worse. Respect each other's ways of coping with the loss and don't feel unsupported or take it personally if you deal with it in different ways.
Talk to your doctor or midwife often. Seeing your practitioner regularly for prenatal care can reassure you that your baby is doing well. This is particularly important if you're considered high risk. While it sounds scary, being labeled high risk can be beneficial. "You'll be monitored more closely, which can be a positive thing, especially if you're nervous," says Nelson. Ask to come in between visits to listen to the heartbeat if it will make you feel better. If your caregiver isn't sensitive to your past loss, it might be time to find someone else.
Find a support group, or think about some short-term therapy. Kluger-Bell suggests contacting SHARE, an organization devoted to pregnancy and infant loss support, to help you find a group in your area. Meeting with strangers may make you uncomfortable to begin with, but often the group members will become trusted friends who truly understand your feelings. If for some reason the particular group you're attending doesn't seem right for you, ask your caregiver for other options. You'll also find support by joining the Pregnancy After a Loss chat. You'll find others who've been through it too.
Seek professional help if you need it . If you find yourself having symptoms of clinical depression or anxiety, get a referral to a therapist. The less emotional and physical stress to your system, the more likely you'll have a healthy pregnancy. And treating these problems during pregnancy will reduce your chances of postpartum depression or anxiety.
Should we wait to tell friends and family we're pregnant again?
This is a personal decision, and you should do what you feel comfortable with. Many people wait until they've passed the point of their last miscarriage to share their news, but others find it helpful to share the news so that they have a support system in place no matter what happens. Take some time to think about this and talk it over with your partner. Make certain the two of you agree on what to do before you start letting people know.
Első hetek
A b-HCG szépen emelkedett, egy hét múlva a pajzsmirigyhormon viszont a határértéken túl volt, a TSH pedig majdnem nulla. Úgyhogy felére csökkentettem az L-Thyroxin adagot, telefonos konzultációt követően. (Megjegyzem, négy héttel később a dolog a visszájára fordult, az ellenkező oldali határértékekhez közelítve, úgyhogy vissza kellett emelni az adagot. Azóta egy barátnőmmel is megtörtént ugyanez, úgyhogy Alföldi doktorra nem szerencsés hallgatni e tekintetben: úgy tűnik, terhesség elején a HCG megugrásától rövid időre stimulálódik a thyroid, de ez talán csak 1-2 hét, és azután viszont gyorsan növekszik a hormon-igény. A csökkentés után hónapokig tartott visszaállítani a rendes szintet, sőt… még most sem tökéletes.)
Közben elég nehéz volt recepteket összevadásznom, mert Fülöp nem úgy írta fel, ahogy a háziorvosom elfogadja, úgyhogy vissza kellett menni Fülöphöz, órákat várni, végül megint pont abból írt fel keveset, amiből igazán kellett volna.
A hét végén jött az izgalmas első ultrahang: hát a kelleténél egy kicsit izgalmasabb volt. Egy petezsákot látott a doki, de nem látszott benne semmi. Én meg tudtam, hogy a 6. héttől már kellene látszania szikhólyagnak, esetleg szívhangnak. És hiába kérdezgettem a dokit, nem azt mondta, hogy „ezzel a géppel ennyit lehet látni”, hanem hogy „nem tudom siettetni a terhességét!”. A rideg, elutasító hangvétel miatt azt gondoltam – részben bizonyos múltbeli tapasztalatok miatt – hogy ő már látja, hogy valószínűleg nem jó a helyzet, csak nem akar engem idegesíteni. És annyira, de annyira depis lettem, egészen bebeszéltem magamnak, hogy megint üres a petezsák, biztos valamilyen javíthatatlan génhibánk van, nem is lehet soha gyerekünk, stb. Másnapra összeszedtem magam, és felhívtam magán-ultrahang stúdiókat, de csak hétfőre vállaltak. Addig tovább depiztem, és úgy mentem el, hogy készültem a rossz hírre. Ahogy a nő betette a nézőkét, máris láttam (egy hatalmas kivetítőn), hogy a petezsák nem üres, és egy másodperccel később a dobogó szívet. Rögtön elkezdtem zokogni, alig bírtam abbahagyni!
Annyira haragudtam a kaális dokira, hogy nem is mentem hozzá vissza többet. Ilyen bizonytalanságban hagyni engem!
Ráadásul mostmár azt is tudom, hogy tavaly feleakkora volt a petezsák, mint lennie kellett volna a meghatározott időben, mégsem jelezte nekem, hogy bármi gond lehet. És azt is, hogy a hormonszint nem lineárisan, hanem exponenciálisan emelkedik, tehát az első túlstimunál igenis meg kellett volna sejtenie, hogy két nap múlva túl közel lesz a határértékhez. És csökkentenie kellett volna az adagot, vagy minimum másnapra is behívni egy vérvételre.
Szóval mondják, hogy a nők nem felejtenek, hanem gyűjtik a rossz pontokat, és ez nálam tényleg így is van. S. A.-nak elég rossz pontja gyűjt össze ahhoz, hogy ne akarjak többet visszamenni hozzá, annak ellenére, hogy ez szerencsére most sikerült. De mivel csak egy babánk lesz – ha minden jól megy – valószínűleg lesz még IVF. Hiába reménykedem abban, hogy még összejöhet egyszer természetesen, azért 38 évesen a csodában reménykedni luxus lenne.
Közben elég nehéz volt recepteket összevadásznom, mert Fülöp nem úgy írta fel, ahogy a háziorvosom elfogadja, úgyhogy vissza kellett menni Fülöphöz, órákat várni, végül megint pont abból írt fel keveset, amiből igazán kellett volna.
A hét végén jött az izgalmas első ultrahang: hát a kelleténél egy kicsit izgalmasabb volt. Egy petezsákot látott a doki, de nem látszott benne semmi. Én meg tudtam, hogy a 6. héttől már kellene látszania szikhólyagnak, esetleg szívhangnak. És hiába kérdezgettem a dokit, nem azt mondta, hogy „ezzel a géppel ennyit lehet látni”, hanem hogy „nem tudom siettetni a terhességét!”. A rideg, elutasító hangvétel miatt azt gondoltam – részben bizonyos múltbeli tapasztalatok miatt – hogy ő már látja, hogy valószínűleg nem jó a helyzet, csak nem akar engem idegesíteni. És annyira, de annyira depis lettem, egészen bebeszéltem magamnak, hogy megint üres a petezsák, biztos valamilyen javíthatatlan génhibánk van, nem is lehet soha gyerekünk, stb. Másnapra összeszedtem magam, és felhívtam magán-ultrahang stúdiókat, de csak hétfőre vállaltak. Addig tovább depiztem, és úgy mentem el, hogy készültem a rossz hírre. Ahogy a nő betette a nézőkét, máris láttam (egy hatalmas kivetítőn), hogy a petezsák nem üres, és egy másodperccel később a dobogó szívet. Rögtön elkezdtem zokogni, alig bírtam abbahagyni!
Annyira haragudtam a kaális dokira, hogy nem is mentem hozzá vissza többet. Ilyen bizonytalanságban hagyni engem!
Ráadásul mostmár azt is tudom, hogy tavaly feleakkora volt a petezsák, mint lennie kellett volna a meghatározott időben, mégsem jelezte nekem, hogy bármi gond lehet. És azt is, hogy a hormonszint nem lineárisan, hanem exponenciálisan emelkedik, tehát az első túlstimunál igenis meg kellett volna sejtenie, hogy két nap múlva túl közel lesz a határértékhez. És csökkentenie kellett volna az adagot, vagy minimum másnapra is behívni egy vérvételre.
Szóval mondják, hogy a nők nem felejtenek, hanem gyűjtik a rossz pontokat, és ez nálam tényleg így is van. S. A.-nak elég rossz pontja gyűjt össze ahhoz, hogy ne akarjak többet visszamenni hozzá, annak ellenére, hogy ez szerencsére most sikerült. De mivel csak egy babánk lesz – ha minden jól megy – valószínűleg lesz még IVF. Hiába reménykedem abban, hogy még összejöhet egyszer természetesen, azért 38 évesen a csodában reménykedni luxus lenne.
Coming out
Szándékosan nem írtam hónapok óta, de most jó hírrel jelentkezem! Betöltöttem a bűvös 12 hetet, van egy kisbaba a hasamban!
Azért nem írtam, mert lelkileg megint stratégiát váltottam, azaz) ezúttal senkivel sem beszéltem meg az aktuális IVF kezelést. Még a legjobb barátaimmal sem! Egyszerűen azt szerettem volna, hogy ne ezzel foglalkozzak nap mint nap, és így jobb is volt.
Az volt a tervem, hogy ha sikerül, egészen a harmadik hónapig senkinek sem szólok, a munkahelyemen sem, (azért a közelebbi barátoknak azt már elmondtam volna), de az élet keresztül húzta ezt a számításomat (is).
Szóval, a stimuláció úgy ment, ahogy szokott, 12 petesejtet találtak, 7 megtermékenyült. Ezúttal jártam Papini kezelésre is, de csak párszor, mert túl későn kezdtem. Ez állítólag javítja a petesejtek állagát, meg általában a belső szervekét. Talán ennek köszönhető, hogy még a 3. nap is 7 szép zigótánk volt, de az 5. napra sajnos csak 3 maradt – no de ez is több, mint a 2. Mindhármat betették, úgyhogy izgalmas volt a várakozás időszaka…
Csak egy hetet vettem ki, utána visszamentem dolgozni, úgy kalkuláltam, hogy a beágyazódás, ami a 6-10 nap között zajlik le (a megtermékenyítés után), addigra úgyis megtörténik. Azért csináltam egy tesztet a 12. napon (megt. után), és pozitív lett! A Clearblue teszt tűnik a legérzékenyebbnek, mert a Corax (és mások még később is) negatív lettek. Két nappal később délelőtt bementem vérvételre, bár mondták is, hogy még korai, de már 150 volta b-HCG! Viszont épp délben elkezdtem vérezgetni. Felhívtam Fülöp Vilmost, aki végigkérdezte, hogy szedek-e mindent, jól megszidott, hogy miért nem szedem a nyugtatót, amit felírt. (Miért nem szedi a Pipolphent!? – Mert akkor nagyon kómás vagyok… - Az a jó, a jó kis kóma, az kell! Magának fogalma nincs a neurális és az endokrin rendszer kapcsolatáról! … és így tovább…) Másnap elmentünk hozzá soron kívül, szombaton, (persze 2-től 8-ig vártunk rá) és felírt még egy csomó progeszteront, (le se merem írni mennyit, mert Utrogestanból és Duphastonból is jóval a határérték felettit kaptam), 60-ra emelte a Clexan-t, előírta a Nospát, és felírt Dalacin hüvelykrémet hogy sürgősen kezdjem el. A vérzés két nap múlva elállt, azóta sem kezdődött újra. Dolgozni már nem mentem vissza, így aztán persze ki kellett rukkolnom a helyzettel. Persze mindenki nagyon támogató szerencsére, de én már úgy félek a kudarctól, csak babonából nem akartam megszellőztetni.
Azért nem írtam, mert lelkileg megint stratégiát váltottam, azaz) ezúttal senkivel sem beszéltem meg az aktuális IVF kezelést. Még a legjobb barátaimmal sem! Egyszerűen azt szerettem volna, hogy ne ezzel foglalkozzak nap mint nap, és így jobb is volt.
Az volt a tervem, hogy ha sikerül, egészen a harmadik hónapig senkinek sem szólok, a munkahelyemen sem, (azért a közelebbi barátoknak azt már elmondtam volna), de az élet keresztül húzta ezt a számításomat (is).
Szóval, a stimuláció úgy ment, ahogy szokott, 12 petesejtet találtak, 7 megtermékenyült. Ezúttal jártam Papini kezelésre is, de csak párszor, mert túl későn kezdtem. Ez állítólag javítja a petesejtek állagát, meg általában a belső szervekét. Talán ennek köszönhető, hogy még a 3. nap is 7 szép zigótánk volt, de az 5. napra sajnos csak 3 maradt – no de ez is több, mint a 2. Mindhármat betették, úgyhogy izgalmas volt a várakozás időszaka…
Csak egy hetet vettem ki, utána visszamentem dolgozni, úgy kalkuláltam, hogy a beágyazódás, ami a 6-10 nap között zajlik le (a megtermékenyítés után), addigra úgyis megtörténik. Azért csináltam egy tesztet a 12. napon (megt. után), és pozitív lett! A Clearblue teszt tűnik a legérzékenyebbnek, mert a Corax (és mások még később is) negatív lettek. Két nappal később délelőtt bementem vérvételre, bár mondták is, hogy még korai, de már 150 volta b-HCG! Viszont épp délben elkezdtem vérezgetni. Felhívtam Fülöp Vilmost, aki végigkérdezte, hogy szedek-e mindent, jól megszidott, hogy miért nem szedem a nyugtatót, amit felírt. (Miért nem szedi a Pipolphent!? – Mert akkor nagyon kómás vagyok… - Az a jó, a jó kis kóma, az kell! Magának fogalma nincs a neurális és az endokrin rendszer kapcsolatáról! … és így tovább…) Másnap elmentünk hozzá soron kívül, szombaton, (persze 2-től 8-ig vártunk rá) és felírt még egy csomó progeszteront, (le se merem írni mennyit, mert Utrogestanból és Duphastonból is jóval a határérték felettit kaptam), 60-ra emelte a Clexan-t, előírta a Nospát, és felírt Dalacin hüvelykrémet hogy sürgősen kezdjem el. A vérzés két nap múlva elállt, azóta sem kezdődött újra. Dolgozni már nem mentem vissza, így aztán persze ki kellett rukkolnom a helyzettel. Persze mindenki nagyon támogató szerencsére, de én már úgy félek a kudarctól, csak babonából nem akartam megszellőztetni.
2009. november 22., vasárnap
Inzulinrezisztencia - mi a?
Tulajdonképpen nem értem, hogy az inzulinrezisztenciának milyen hatása van a terhességre. Elég nehéz erről információt szerezni: mindenhol csak állítják az összefüggést, de nem fejtik ki, hogy az miben áll. Ráadásul nálam csak enyhe fokú az inzulinrezisztencia, mert 120 percre visszaállt a normál értékre, nem kíséri elhízás, a cukrom nem magas, és PCOS sincs. Ilyenről meg nem is írnak sehol, mindenhol minimum a PCOS-sel összefüggésben említik. A PCOS hivatalos európai definíciója szerint policisztás petefészek (azaz min. 10 min. 1 cm-es ciszta, amely nem távozik magától), rendszertelen vagy hiányzó menstruáció, és androgén hormonok vagy külső jelleg jelenléte.
Úgyhogy a találatok nem igazán adnak választ arra a kérdésre, hogy most miért kell nekem diétázni. Pl., ha kecskék terhességére jó hatással van a kívülről bevitt inzulin, akkor miért baj, ha az én szervezetem több inzulint állít elő, ha a cukor közben jó szinten marad?
Ebből viszont ellenkezőleg, úgy tűnik, hogy az alacsony (hipoglikémiás) vércukorszint magzati károsodást idéz elő. Az inzulinrezisztencia fokozhatja a hiperstimuláció valószínűségét is.
PCOS melletti, nagyon alacsony adag GnRH-val stimulálás mellett (75 iU), az inzulinrezisztens (IR) nők 1/3-ánál le kellett állítani túlstimuláció miatt (29-ből 10), míg a többieknél csak 1 ilyen volt a 41-ből. A fogantatás is sokkal jobb volt a nem IR nőknél.
PCO szindrómás, IR de nem elhízott, nőknél Metformin javította az egyes terhesség esélyét, és csökkentette a túlstimu veszélyét. Node a kontroll csoport clomiphen citrátot kapott – nem is értem, hogy lehet ezt a metforminnal összevetni. Csak megjegyzem, hypothiroidism (pajzsmirigy-alulműködés) kizáró faktor volt a vizsgálat folyamán.
Na ez viszont nagyon elgondolkodtató: PCOS, nem IR nők véletlenszerű Metforminnal kezelése IVF ICSI során sokkal jobb klinikai terhességi rátát eredményezett.
Úgyhogy a találatok nem igazán adnak választ arra a kérdésre, hogy most miért kell nekem diétázni. Pl., ha kecskék terhességére jó hatással van a kívülről bevitt inzulin, akkor miért baj, ha az én szervezetem több inzulint állít elő, ha a cukor közben jó szinten marad?
Ebből viszont ellenkezőleg, úgy tűnik, hogy az alacsony (hipoglikémiás) vércukorszint magzati károsodást idéz elő. Az inzulinrezisztencia fokozhatja a hiperstimuláció valószínűségét is.
PCOS melletti, nagyon alacsony adag GnRH-val stimulálás mellett (75 iU), az inzulinrezisztens (IR) nők 1/3-ánál le kellett állítani túlstimuláció miatt (29-ből 10), míg a többieknél csak 1 ilyen volt a 41-ből. A fogantatás is sokkal jobb volt a nem IR nőknél.
PCO szindrómás, IR de nem elhízott, nőknél Metformin javította az egyes terhesség esélyét, és csökkentette a túlstimu veszélyét. Node a kontroll csoport clomiphen citrátot kapott – nem is értem, hogy lehet ezt a metforminnal összevetni. Csak megjegyzem, hypothiroidism (pajzsmirigy-alulműködés) kizáró faktor volt a vizsgálat folyamán.
Na ez viszont nagyon elgondolkodtató: PCOS, nem IR nők véletlenszerű Metforminnal kezelése IVF ICSI során sokkal jobb klinikai terhességi rátát eredményezett.
2009. november 5., csütörtök
Aki keres, az talál
Mármint hibát. Fülöp doktor keres, és talál: gyakorlatilag semmit sem rendben.
Hashimoto-szindróma, progeszteron-elégtelenség, PCOS-gyanú, inzulinrezisztencia. Ezek közül szerencsére három csak az ő biztosítékát verte ki, mert egyébként a határértéken belül van. Hozzáteszem, hogy tulajdonképpen a TSH is a határértéken belül van, viszont ő nézett anti-TPO-t is, ami a határérték hússzorosa, és ultrahang is kimutatta a pajzsmirigy-gyulladást. Így most elkezdtem pajzsmirigy-hormont szedni, legalább két hónap (legfeljebb másfél év) várakozás. A pajzsmirigy stabilizálása nem megy könnyen, eddig senki sem biztatott.
Az inzulin szintje 120 percre már visszament a normálisra, és 60-nál is csak 34 volt, ami nem olyan vészes - ő erre is gyógyszert rendelne, mások szerint elég a diéta, napi 160 g. szénhidrát. Hááát... ez nagyon kevés! Az eddig 21,5-es testtömegindexem felet csökkent. De egyébként nem jelent koplalást, és egy hét alatt már bele is rázódtam - mint ahogy a régi ruháimba is...
A progeszteron és a PCOS pedig további vizsgálatok tárgya. Természetesen mindezek összefüggenek az inzulinrezisztenciával, ami pedig esetleg a pajzsmiriggyel.
A progeszteron nálam 20 volt az o+9.-ik ciklusnapon, Fülöp szerint 35 felett kellene lennie. Itt 21 ng/ml-nél magasabbat neveznek fiziológiás luteális funkciónak, vagy luteális plazmaprogeszteron-átlagnak. Viszont máshol azt olvastam, hogy a főszabálykénti 8. napi mérést rövidebb ciklusnál előrébb érdemes hozni, hiszen a 8. nap a 28 napos ciklusra van kitalálva. Ráadásul abban is elbizonytalanodtam, hogy honnan is kell indítani a számolást: én eddig mindig 0. napnak vettem azt, amikor megjött (avagy progeszteronnál az ovuláció napját), és a másnapot 1-nek, így viszont azt hiszem, mindig egy nap csúszásban voltam. És mivel a progeszteron állítólag az ovulációtól kezdve folyamatosan csökken, a 7-8. nap pedig egy középértéket hivatott megcélozni, én a ciklus-végi 9. napommal még reménykedek, hogy legközelebb magasabb lesz.
Mostanában nincs nagy kedvem az internetet bújni, ezért most csak ennyi:
“A CC (Clomiphen-citrát) -terápia sikertelensége esetén a különböző gonadotrop hormonok (HMG, tisztított FSH, rekombináns FSH) HCG-vel történő kombinációja jön szóba. Alkalmazása során azonban a hiperstimuláció fokozott veszélyével (5-12%) és a többes terhességek magas előfordulási arányával (20%) kell számolni. A stimulációs kezelések során fogamzott terhességek között feltűnően magas, 25% körüli a spontán abortuszok aránya, ami szintén a corpus luteum elégtelenség jelentőségére hívja fel a figyelmet.”
Ebből a hiperstimuláció és a spontán abortusz pipa, mostmár jöhet a többes terhesség :-)
De egyelőre parkolópályán vagyok, szedegetem az L-Thyroxint, és szurkáltatom a vénámat rendszeresen.
Hashimoto-szindróma, progeszteron-elégtelenség, PCOS-gyanú, inzulinrezisztencia. Ezek közül szerencsére három csak az ő biztosítékát verte ki, mert egyébként a határértéken belül van. Hozzáteszem, hogy tulajdonképpen a TSH is a határértéken belül van, viszont ő nézett anti-TPO-t is, ami a határérték hússzorosa, és ultrahang is kimutatta a pajzsmirigy-gyulladást. Így most elkezdtem pajzsmirigy-hormont szedni, legalább két hónap (legfeljebb másfél év) várakozás. A pajzsmirigy stabilizálása nem megy könnyen, eddig senki sem biztatott.
Az inzulin szintje 120 percre már visszament a normálisra, és 60-nál is csak 34 volt, ami nem olyan vészes - ő erre is gyógyszert rendelne, mások szerint elég a diéta, napi 160 g. szénhidrát. Hááát... ez nagyon kevés! Az eddig 21,5-es testtömegindexem felet csökkent. De egyébként nem jelent koplalást, és egy hét alatt már bele is rázódtam - mint ahogy a régi ruháimba is...
A progeszteron és a PCOS pedig további vizsgálatok tárgya. Természetesen mindezek összefüggenek az inzulinrezisztenciával, ami pedig esetleg a pajzsmiriggyel.
A progeszteron nálam 20 volt az o+9.-ik ciklusnapon, Fülöp szerint 35 felett kellene lennie. Itt 21 ng/ml-nél magasabbat neveznek fiziológiás luteális funkciónak, vagy luteális plazmaprogeszteron-átlagnak. Viszont máshol azt olvastam, hogy a főszabálykénti 8. napi mérést rövidebb ciklusnál előrébb érdemes hozni, hiszen a 8. nap a 28 napos ciklusra van kitalálva. Ráadásul abban is elbizonytalanodtam, hogy honnan is kell indítani a számolást: én eddig mindig 0. napnak vettem azt, amikor megjött (avagy progeszteronnál az ovuláció napját), és a másnapot 1-nek, így viszont azt hiszem, mindig egy nap csúszásban voltam. És mivel a progeszteron állítólag az ovulációtól kezdve folyamatosan csökken, a 7-8. nap pedig egy középértéket hivatott megcélozni, én a ciklus-végi 9. napommal még reménykedek, hogy legközelebb magasabb lesz.
Mostanában nincs nagy kedvem az internetet bújni, ezért most csak ennyi:
“A CC (Clomiphen-citrát) -terápia sikertelensége esetén a különböző gonadotrop hormonok (HMG, tisztított FSH, rekombináns FSH) HCG-vel történő kombinációja jön szóba. Alkalmazása során azonban a hiperstimuláció fokozott veszélyével (5-12%) és a többes terhességek magas előfordulási arányával (20%) kell számolni. A stimulációs kezelések során fogamzott terhességek között feltűnően magas, 25% körüli a spontán abortuszok aránya, ami szintén a corpus luteum elégtelenség jelentőségére hívja fel a figyelmet.”
Ebből a hiperstimuláció és a spontán abortusz pipa, mostmár jöhet a többes terhesség :-)
De egyelőre parkolópályán vagyok, szedegetem az L-Thyroxint, és szurkáltatom a vénámat rendszeresen.
2009. október 6., kedd
The Fülöp Vilmos Experience
The Fülöp Vilmos Experience
Este 9-re volt időpontunk Magyarország állítólag első és egyetlen reproduktív-immunológusához. Fél tizenkettőkor jutottunk be, és háromnegyed egykor jöttünk ki. Tehát összességében nem panaszként (hanem dicsekvésként) mondom, mivel tényleg mindent aprólékosan kikérdez, lejegyzetel (kézzel...) és elmagyaráz. Ha feltalálják a diktafonos szövegszerkesztőt, sok betege fel fog lélegezni.
A doktor úr szenvedélyesen elkötelezett a szakmája, kutatási területe iránt. Az első orvos, aki után az ember nem érez késztetést, hogy az interneten kezdjen el böngészni, hanem kicsit még információ-overload-ban is szenvedtem a vége felé (úgy fél egy után). Az őrült tudós sztereotípiája is kiválóan illik rá.
Megegyezett vizsgálatok:
- Két ciklusvizsgálat (ideális esetben terhesség után legalább két hónappal kezdeni) – de csak a biztonság kedvéért kell kettő. Ebben: LH, FSH, ösztradiol, prolaktin, a ciklus más-más napjain, ultrahangos tüszőérés-követéssel.
- TSH – pajzsmirigyműködés teszt
- Rubeola, toxoplazma, chlamydia, MVC, stb – vérből.
- Immunológiai vizsgálat
- Vércsoport-antitestek
- Hárompontos cukorterheléses cukor és inzulin mérés
- Beszélt még egy olyan immunológiai vizsgálatról, amiben megnézik, hogy a két fél összefér-e, de ezt nem rendelte el – talán kell hozzá a többi vizsgálat eredménye? És ha nem fér össze, akkor kétféle módszer van, amivel a női szervezetet fel tudják készíteni, hogy ne lökje ki a genetikailag félig idegen embriót.
Este 9-re volt időpontunk Magyarország állítólag első és egyetlen reproduktív-immunológusához. Fél tizenkettőkor jutottunk be, és háromnegyed egykor jöttünk ki. Tehát összességében nem panaszként (hanem dicsekvésként) mondom, mivel tényleg mindent aprólékosan kikérdez, lejegyzetel (kézzel...) és elmagyaráz. Ha feltalálják a diktafonos szövegszerkesztőt, sok betege fel fog lélegezni.
A doktor úr szenvedélyesen elkötelezett a szakmája, kutatási területe iránt. Az első orvos, aki után az ember nem érez késztetést, hogy az interneten kezdjen el böngészni, hanem kicsit még információ-overload-ban is szenvedtem a vége felé (úgy fél egy után). Az őrült tudós sztereotípiája is kiválóan illik rá.
Megegyezett vizsgálatok:
- Két ciklusvizsgálat (ideális esetben terhesség után legalább két hónappal kezdeni) – de csak a biztonság kedvéért kell kettő. Ebben: LH, FSH, ösztradiol, prolaktin, a ciklus más-más napjain, ultrahangos tüszőérés-követéssel.
- TSH – pajzsmirigyműködés teszt
- Rubeola, toxoplazma, chlamydia, MVC, stb – vérből.
- Immunológiai vizsgálat
- Vércsoport-antitestek
- Hárompontos cukorterheléses cukor és inzulin mérés
- Beszélt még egy olyan immunológiai vizsgálatról, amiben megnézik, hogy a két fél összefér-e, de ezt nem rendelte el – talán kell hozzá a többi vizsgálat eredménye? És ha nem fér össze, akkor kétféle módszer van, amivel a női szervezetet fel tudják készíteni, hogy ne lökje ki a genetikailag félig idegen embriót.
2009. szeptember 22., kedd
Sperma tesztelés
Legalább részben választ kaptam a PICSI-vel kapcsolatos zsörtölődéseimre.
Egyrészt, állítólag ha túl kevés a mozgó sperma, akkor kicsi az esély arra, hogy rátapadnak a hyaluron cseppre. Megjegyzem, ha néhány darab mégis rátapad, akkor azért mégis biztosabbra lehet menni, mint "vaktában". Viszont, ha tényleg nem tapad meg egy sem, az azt is jelenti, hogy nincs rendben a spermiumok megtermékenyítőképessége. Esetleg ha megfognák, és "odatennék" a cseppre, és látnák, hogy odatapad-e vagy sem? Folyt. köv.
Szintén jó lenne egyébként nagy felbontású mikroszkóppal megnézni a spermiumokat, hogy nehogy olyat válasszanak, amelynek vakuolás a sejtmagja. De a Kaáliban nincs ilyen eszköz, amivel ez látható lenne.
Az ilyen spermiummal történő megtermékenyítés szignifikánsan csökkenti a terhességi rátát. (Megjegyzem, egy ilyen kutatás etikailag kissé kifogásolható: szándékosan vakuolás spermiumokat injektálni petesejtbe?) Ld. még itt.
A folytatás: elvégezték a vizsgálatot, sajnos még odáig (kb. 1 cm) sem bírtak elmászni a mi kiskatonáink... Szóval tényleg nincs értelme, legalábbis a mi esetünkben. Ugyanakkor így a természetes útban még annyira sem reménykedhetünk, mint eddig. :-(
Egyrészt, állítólag ha túl kevés a mozgó sperma, akkor kicsi az esély arra, hogy rátapadnak a hyaluron cseppre. Megjegyzem, ha néhány darab mégis rátapad, akkor azért mégis biztosabbra lehet menni, mint "vaktában". Viszont, ha tényleg nem tapad meg egy sem, az azt is jelenti, hogy nincs rendben a spermiumok megtermékenyítőképessége. Esetleg ha megfognák, és "odatennék" a cseppre, és látnák, hogy odatapad-e vagy sem? Folyt. köv.
Szintén jó lenne egyébként nagy felbontású mikroszkóppal megnézni a spermiumokat, hogy nehogy olyat válasszanak, amelynek vakuolás a sejtmagja. De a Kaáliban nincs ilyen eszköz, amivel ez látható lenne.
Az ilyen spermiummal történő megtermékenyítés szignifikánsan csökkenti a terhességi rátát. (Megjegyzem, egy ilyen kutatás etikailag kissé kifogásolható: szándékosan vakuolás spermiumokat injektálni petesejtbe?) Ld. még itt.
A folytatás: elvégezték a vizsgálatot, sajnos még odáig (kb. 1 cm) sem bírtak elmászni a mi kiskatonáink... Szóval tényleg nincs értelme, legalábbis a mi esetünkben. Ugyanakkor így a természetes útban még annyira sem reménykedhetünk, mint eddig. :-(
2009. szeptember 2., szerda
Kvíz
Ki találta fel a PICSI eljárást? a) Dr. Ying Chiang b) Shakti Chakramurti c) Dr. Gabor Huszar.
A helyes válasz kiderül a hivatkozott szakirodalomból, valamint intuitív módszerrel is megfejthető ;-).
A helyes válasz kiderül a hivatkozott szakirodalomból, valamint intuitív módszerrel is megfejthető ;-).
PICSI
Ma megtudtam “véletlenül”, hogy vannak újabb módszerek is. Az egészséges spermiumok kiválogatása történhet például ún. PICSI módszerrel. Ez úgy történik,, hogy egy műanyag edényben három csepp hyaluron gél van, ami ugyanaz az anyag, mint ami a petesejt felszínén található. Az egészséges és vagány hímivarsejtek rácuppannak erre az anyagra és nem is jönnek le róla, csak a farkukkal verdesnek. Jó genetikai állomány esetében ugyanis kémiai kötés alakul ki a hyaluron és a spermium között. Így könnyű a biológusnak kiválogatni a legjobb hímivarsejteket, nem csak azért, mert azok ragadnak rá a pöttyökre, a többi pedig másfele kószál, hanem mert mintegy rögzítve van a fejük. Itt egy élvezetes leírás a folyamatról, és hogy hogyan használják az edénykét, itt pedig egy klassz video.
Itt pedig arról van szó, hogy hogyan számolják meg a kötődött és nem kötődött spermiumokat. Arról is ad egy képet, hogyan számolják meg általában a spermiumokat.
Amikor egy leendő apa spermaképe normális, és más okból történik IVF (akár ha ICSI), akkor bizonyára nem jelent nagy változást a PICSI válogatás alkalmazása. Azonban, ha férfi meddőség miatt kell IVF ICSI-t végezni akkor a legjobb hímivarsejtek kiválogatása nagymértékben befolyásolhatja az eljárás sikerét.
A spermiumok hyaluron-kötődése (hyaluron binding assay, HBA) magasan korrelál a motilitással és normál morfológiával. A morfológia és a HBA szint mind szignifikánsan befolyásolja a megtermékenyítést, de a morfológia jobban. Ezért vannak, akik korlátozottnak tartják a klinikai eredményességet.
Egy oxfordi egészségpénztár (?) például nem finanszírozott ilyen témájú kutatást, mondván, hogy nincs bizonyíték a módszer klinikai hatékonyságára (értsd: arra, hogy több baba fog-e születni). Kutatások egyébként jelenleg is folynak, van, amelyik az interneten keresi a jelentkezőket.
Namármost: az, hogy a spermium morfológiája fontosabb, mint a HBA, vajon jelenti-e egyúttal azt is, hogy ha minden csoportban normális a morfológia, de az egyikben rossz a hyaluron kötődés, (HBA) akkor is azonos az eredmény? Efelől szkeptikus vagyok.
További cikkek: http://www.ingentaconnect.com/content/oup/humrep/2006/00000021/00000006/art01545
http://linkinghub.elsevier.com/retrieve/pii/S0015028204014189
http://linkinghub.elsevier.com/retrieve/pii/S0015028204020618
http://linkinghub.elsevier.com/retrieve/pii/S001502820702910X
http://www.prasadsinfertility.com/maleinf/hba.html
Ez ugyan a kereskedő honlapja, de sok tanulmányt hivatkozik: http://www.midatlanticdiagnostics.com/products/sperm/hba.htm
Innentől pedig kommentek és morfondír:
Megtudtam, hogy a Kaáliban is létezik ez a technológia, rendelkezésre áll, de nem alkalmazzák, csakis olyan extrém esetekben, amikor mondjuk tízből egy petesejt sem termékenyül meg (Budapesti). Sajnos a vizsgálóasztalon lettem fültanúja, amikor a szomszéd szobában az orvos telefonon egy ilyen esetet jelentett a páciensnek. Hátborzongató volt még kívülállóként is, de mit érezhet az, akinek azt mondják: "most hogy így alakult, legközelebb majd alkalmazzuk azt a technológiát, ami eddig is itt volt a laborban, de azért mi megvártuk ezt a kudarcot." Az orvosok mintha nem lennének tisztában azzal, mekkora lelki, logisztikai, anyagi és fizikai rákészülés és beruházás történik, mire egy nő eljut a petesejtleszívásig. Ismételgetik a kezelést próba-szerencse alapon, bízva abban, hogy előbb-utóbb majd csak sikerül?
Természetesen világos, hogy nem lehet mindenki számára a lehető legjobb kezelést biztosítani, mert léteznek anyagi korlátok. Csakhogy, miért nem lehet legalább férfi meddőség, azaz a hímivarsejtek problémája esetében rutinszerűen alkalmazni ezt az eljárást, ami a Ciris árlistája szerint 45.000 Ft-ba kerül? Vagy legalább felajánlani a választást a páciensnek, hogy ha akarja, saját zsebéből finanszírozza? De mindenekelőtt, ha ezzel újabb 350.000.- Ft-os beavatkozást lehetne megspórolni, nem érné meg az OEP-nek is? Végül, ha megtörtént az állítólag 40 millió forintos tégely beszerzése, mi értelme van azt nem alkalmazni? Talán a három csepp hyaluron gél kerül olyan sokba? Ha valaki tudja a választ, kérem, ossza meg velem.
Itt pedig arról van szó, hogy hogyan számolják meg a kötődött és nem kötődött spermiumokat. Arról is ad egy képet, hogyan számolják meg általában a spermiumokat.
Amikor egy leendő apa spermaképe normális, és más okból történik IVF (akár ha ICSI), akkor bizonyára nem jelent nagy változást a PICSI válogatás alkalmazása. Azonban, ha férfi meddőség miatt kell IVF ICSI-t végezni akkor a legjobb hímivarsejtek kiválogatása nagymértékben befolyásolhatja az eljárás sikerét.
A spermiumok hyaluron-kötődése (hyaluron binding assay, HBA) magasan korrelál a motilitással és normál morfológiával. A morfológia és a HBA szint mind szignifikánsan befolyásolja a megtermékenyítést, de a morfológia jobban. Ezért vannak, akik korlátozottnak tartják a klinikai eredményességet.
Egy oxfordi egészségpénztár (?) például nem finanszírozott ilyen témájú kutatást, mondván, hogy nincs bizonyíték a módszer klinikai hatékonyságára (értsd: arra, hogy több baba fog-e születni). Kutatások egyébként jelenleg is folynak, van, amelyik az interneten keresi a jelentkezőket.
Namármost: az, hogy a spermium morfológiája fontosabb, mint a HBA, vajon jelenti-e egyúttal azt is, hogy ha minden csoportban normális a morfológia, de az egyikben rossz a hyaluron kötődés, (HBA) akkor is azonos az eredmény? Efelől szkeptikus vagyok.
További cikkek: http://www.ingentaconnect.com/content/oup/humrep/2006/00000021/00000006/art01545
http://linkinghub.elsevier.com/retrieve/pii/S0015028204014189
http://linkinghub.elsevier.com/retrieve/pii/S0015028204020618
http://linkinghub.elsevier.com/retrieve/pii/S001502820702910X
http://www.prasadsinfertility.com/maleinf/hba.html
Ez ugyan a kereskedő honlapja, de sok tanulmányt hivatkozik: http://www.midatlanticdiagnostics.com/products/sperm/hba.htm
Innentől pedig kommentek és morfondír:
Megtudtam, hogy a Kaáliban is létezik ez a technológia, rendelkezésre áll, de nem alkalmazzák, csakis olyan extrém esetekben, amikor mondjuk tízből egy petesejt sem termékenyül meg (Budapesti). Sajnos a vizsgálóasztalon lettem fültanúja, amikor a szomszéd szobában az orvos telefonon egy ilyen esetet jelentett a páciensnek. Hátborzongató volt még kívülállóként is, de mit érezhet az, akinek azt mondják: "most hogy így alakult, legközelebb majd alkalmazzuk azt a technológiát, ami eddig is itt volt a laborban, de azért mi megvártuk ezt a kudarcot." Az orvosok mintha nem lennének tisztában azzal, mekkora lelki, logisztikai, anyagi és fizikai rákészülés és beruházás történik, mire egy nő eljut a petesejtleszívásig. Ismételgetik a kezelést próba-szerencse alapon, bízva abban, hogy előbb-utóbb majd csak sikerül?
Természetesen világos, hogy nem lehet mindenki számára a lehető legjobb kezelést biztosítani, mert léteznek anyagi korlátok. Csakhogy, miért nem lehet legalább férfi meddőség, azaz a hímivarsejtek problémája esetében rutinszerűen alkalmazni ezt az eljárást, ami a Ciris árlistája szerint 45.000 Ft-ba kerül? Vagy legalább felajánlani a választást a páciensnek, hogy ha akarja, saját zsebéből finanszírozza? De mindenekelőtt, ha ezzel újabb 350.000.- Ft-os beavatkozást lehetne megspórolni, nem érné meg az OEP-nek is? Végül, ha megtörtént az állítólag 40 millió forintos tégely beszerzése, mi értelme van azt nem alkalmazni? Talán a három csepp hyaluron gél kerül olyan sokba? Ha valaki tudja a választ, kérem, ossza meg velem.
2009. augusztus 23., vasárnap
Leiden mutáció
Nálunk általában nem végeznek trombophilia vizsgálatot, csak több ismétlődő vetélés után. Minket Czeizel Endre irányított ilyen vizsgálatra, ahol megnézték a Leiden V. faktor mellett az FII (G20210A) és az MTHFR géneket is.
Czeizel azt mondta, ezek a genetikai mutációk gátolhatják a megtapadást, holott erre semmilyen utalást nem olvastam sehol, ezzel ellentétes eredményeket azonban igen. Ennek ellenére érdemes lehet megcsináltatni a vizsgálatot, mivel ezek a genetikai hajlamok növelik az ismétlődő vetélés kockázatát valóban növelik, illetve a terhesség alatti trombózis kockázatát. A terhesség alatt a trombotizálódás rontja a méhlepény és a magzat közötti kapcsolatot, ezért méhlepényleválást, magzathalált okozhat egész a kilencedik hónapig. A második és harmadik trimeszterben előforduló vetélések jelentős részét ez okozza. (A probléma az, hogy a pl. 7 hónapos magzat nem koraszülött lesz, hanem a méhben meghal). A mélyvénás trombózis kockázatát a magas hormonszint növeli, ezért már a hormonkezelés alatt is indokolt a vérhígító használata.
A dolog akkor vált érdekessé, amikor kiderült, hogy egy nagyon ritka génmutációm van, ami szinte biztossá (80%-ban esélyessé) teszi, hogy életemben mélyvénás trombózist fogok kapni. Ami annak fényében, hogy tíz éven át szedtem fogamzásgátlót, mellette dohányoztam, szinte hihetetlennek tűnik. Dr. Rákóczi javaslatára el is végeztettük a vizsgálatot még egyszer, de ez csak megerősítette: homozigóta Leiden mutáció. Valószínűleg a sok sport, gyümölcs és a mások által kórosnak tartott folyadék-ivás-kényszerem tartott eddig életben. Vagy esetleg egy további gén, amit még nem térképeztek fel...
Magyarországon úgy tűnt, még nincs arra precedens, hogy ilyen mutáns akarjon lombikprogram útján teherbe esni. Hogy a terhességről való tudomásszerzéskor az ilyen személyeknek alacsony molekulasúlyú heparin injekciót kell kapni, azt minden nőgyógyász tudja. De hogy lombik esetén célszerű-e ezt korábban elkezdeni, ezzel kapcsolatban hetekig teljes bizonytalanságban voltam, egy orvos sem tudta rá a választ (vagy ha tudta, nem mondta meg – dr. Nemes László sok mindennek volt nevezhető, csak segítőkésznek nem – de még ő tudja a legtöbbet a témáról).
Külföldi honlapokról és több magyar lombikklinikáról történő tájékozódás során derült ki, hogy bizony már a stimuláció megkezdésekor érdemes elkezdeni a vérhígítást. Ekkor tovább aggódtam azon, hogy a tanulmányok szerint a Leiden javítja a megtapadás esélyeit, tehát akkor a vérhígító ezt nyilván rontja, ráadásul egy másik hematológus ezt is mondta. A szakirodalom azon arról is szolgál adatokkal, hogy akár javíthatja is: növeli a belső szervek vérellátottságát, ezáltal jó hatással lehet a petesejt-termelésre, és a megtapadásra is.
Annyira, hogy van, ahol idősebb nőknél, vagy többszöri sikertelen próbálkozás esetén rutinszerűen adják. Az aszpirint is vizsgálták, mint amely vérhígító hatásánál fogva javíthatna a fogantatás esélyein, de ennek az ellenkezője bizonyosodott be, valószínűleg az aszpirin egyéb mellékhatásai miatt.
Az alacsony molekulasúlyú heparin (pl. Clexane) nem kerül át a méhlepénybe, ezért terhesség alatt is biztonságos. Hasfalba kell adni, hamar megtanulható. Az adása mellett Xa vizsgálattal kell mérni, hogy megfelelően hat-e. Trombocita számot állítólag szükségtelen mérni, ha az adott szer alacsony molekulasúlyú.
A vérhígító állítólag a hiperstimuláció elkerülésében is segít. Talán ez is szerepet játszott a korábbi túlstimulálásomban. Egy okkal több, hogy mindenki megvizsgáltassa, még az első kezelés előtt!
Czeizel azt mondta, ezek a genetikai mutációk gátolhatják a megtapadást, holott erre semmilyen utalást nem olvastam sehol, ezzel ellentétes eredményeket azonban igen. Ennek ellenére érdemes lehet megcsináltatni a vizsgálatot, mivel ezek a genetikai hajlamok növelik az ismétlődő vetélés kockázatát valóban növelik, illetve a terhesség alatti trombózis kockázatát. A terhesség alatt a trombotizálódás rontja a méhlepény és a magzat közötti kapcsolatot, ezért méhlepényleválást, magzathalált okozhat egész a kilencedik hónapig. A második és harmadik trimeszterben előforduló vetélések jelentős részét ez okozza. (A probléma az, hogy a pl. 7 hónapos magzat nem koraszülött lesz, hanem a méhben meghal). A mélyvénás trombózis kockázatát a magas hormonszint növeli, ezért már a hormonkezelés alatt is indokolt a vérhígító használata.
A dolog akkor vált érdekessé, amikor kiderült, hogy egy nagyon ritka génmutációm van, ami szinte biztossá (80%-ban esélyessé) teszi, hogy életemben mélyvénás trombózist fogok kapni. Ami annak fényében, hogy tíz éven át szedtem fogamzásgátlót, mellette dohányoztam, szinte hihetetlennek tűnik. Dr. Rákóczi javaslatára el is végeztettük a vizsgálatot még egyszer, de ez csak megerősítette: homozigóta Leiden mutáció. Valószínűleg a sok sport, gyümölcs és a mások által kórosnak tartott folyadék-ivás-kényszerem tartott eddig életben. Vagy esetleg egy további gén, amit még nem térképeztek fel...
Magyarországon úgy tűnt, még nincs arra precedens, hogy ilyen mutáns akarjon lombikprogram útján teherbe esni. Hogy a terhességről való tudomásszerzéskor az ilyen személyeknek alacsony molekulasúlyú heparin injekciót kell kapni, azt minden nőgyógyász tudja. De hogy lombik esetén célszerű-e ezt korábban elkezdeni, ezzel kapcsolatban hetekig teljes bizonytalanságban voltam, egy orvos sem tudta rá a választ (vagy ha tudta, nem mondta meg – dr. Nemes László sok mindennek volt nevezhető, csak segítőkésznek nem – de még ő tudja a legtöbbet a témáról).
Külföldi honlapokról és több magyar lombikklinikáról történő tájékozódás során derült ki, hogy bizony már a stimuláció megkezdésekor érdemes elkezdeni a vérhígítást. Ekkor tovább aggódtam azon, hogy a tanulmányok szerint a Leiden javítja a megtapadás esélyeit, tehát akkor a vérhígító ezt nyilván rontja, ráadásul egy másik hematológus ezt is mondta. A szakirodalom azon arról is szolgál adatokkal, hogy akár javíthatja is: növeli a belső szervek vérellátottságát, ezáltal jó hatással lehet a petesejt-termelésre, és a megtapadásra is.
Annyira, hogy van, ahol idősebb nőknél, vagy többszöri sikertelen próbálkozás esetén rutinszerűen adják. Az aszpirint is vizsgálták, mint amely vérhígító hatásánál fogva javíthatna a fogantatás esélyein, de ennek az ellenkezője bizonyosodott be, valószínűleg az aszpirin egyéb mellékhatásai miatt.
Az alacsony molekulasúlyú heparin (pl. Clexane) nem kerül át a méhlepénybe, ezért terhesség alatt is biztonságos. Hasfalba kell adni, hamar megtanulható. Az adása mellett Xa vizsgálattal kell mérni, hogy megfelelően hat-e. Trombocita számot állítólag szükségtelen mérni, ha az adott szer alacsony molekulasúlyú.
A vérhígító állítólag a hiperstimuláció elkerülésében is segít. Talán ez is szerepet játszott a korábbi túlstimulálásomban. Egy okkal több, hogy mindenki megvizsgáltassa, még az első kezelés előtt!
2009. augusztus 19., szerda
Mikor teszteljünk?
Egy egészséges emberi embrió az 5-7 nap között bújik ki a „héjából” (a zona pellucidá-ból) és ezt követően nagyon hamar, tehát a 6-10 nap között beágyazódik. Tehát 3 napos embrió beültetésénél a beültetés utáni 2-5. napon, 5 napos embriónál a beültetés utáni 1-3. napon van a beágyazódás. Más források szerint a beágyazódás folyamata a 12. napig is tarthat. Ez az a folyamat, amiről a legkevesebbet tudnak, mivel semmilyen módszerrel nem lehet szemmel megfigyelni.
Állítólag a transzfer utáni 9. nap (öt napos blasztociszta transzfer esetén) vagy 11. nap (3 napos zigóta esetén) között már érdemes vérből hCG tesztet csinálni. Van, ahol nem csináltatnak vizelet tesztet a nőkkel, mert úgy nagyon sok a hamis negatív. Ennek ellenére nálunk csináltatnak, méghozzá elvileg a 14. napon – ki bír addig várni?
Kevesen tudják, hogy a lombik-kezelés TB által támogatott „csomagjában” benne van 2 béta-hCG teszt is, sőt két UH is, ha a teszt pozitív. Ezért mindenképpen be kell menni béta-hCG (ún. kvantitatív hCG) mérésre, mert kiderülhet, hogy az otthoni teszt nem volt elég érzékeny.
Tehát negatív tesztnél sem szabad pánikba esni, és véletlenül sem abbahagyni a progeszteron-kiegészítés használatát (pl. Utrogestan, stb.) mert attól aztán tényleg megszakadhat a terhesség.
Állítólag a transzfer utáni 9. nap (öt napos blasztociszta transzfer esetén) vagy 11. nap (3 napos zigóta esetén) között már érdemes vérből hCG tesztet csinálni. Van, ahol nem csináltatnak vizelet tesztet a nőkkel, mert úgy nagyon sok a hamis negatív. Ennek ellenére nálunk csináltatnak, méghozzá elvileg a 14. napon – ki bír addig várni?
Kevesen tudják, hogy a lombik-kezelés TB által támogatott „csomagjában” benne van 2 béta-hCG teszt is, sőt két UH is, ha a teszt pozitív. Ezért mindenképpen be kell menni béta-hCG (ún. kvantitatív hCG) mérésre, mert kiderülhet, hogy az otthoni teszt nem volt elég érzékeny.
Tehát negatív tesztnél sem szabad pánikba esni, és véletlenül sem abbahagyni a progeszteron-kiegészítés használatát (pl. Utrogestan, stb.) mert attól aztán tényleg megszakadhat a terhesség.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
Bejegyzések
