Első hetek

A b-HCG szépen emelkedett, egy hét múlva a pajzsmirigyhormon viszont a határértéken túl volt, a TSH pedig majdnem nulla. Úgyhogy felére csökkentettem az L-Thyroxin adagot, telefonos konzultációt követően. (Megjegyzem, négy héttel később a dolog a visszájára fordult, az ellenkező oldali határértékekhez közelítve, úgyhogy vissza kellett emelni az adagot. Azóta egy barátnőmmel is megtörtént ugyanez, úgyhogy Alföldi doktorra nem szerencsés hallgatni e tekintetben: úgy tűnik, terhesség elején a HCG megugrásától rövid időre stimulálódik a thyroid, de ez talán csak 1-2 hét, és azután viszont gyorsan növekszik a hormon-igény. A csökkentés után hónapokig tartott visszaállítani a rendes szintet, sőt… még most sem tökéletes.)
Közben elég nehéz volt recepteket összevadásznom, mert Fülöp nem úgy írta fel, ahogy a háziorvosom elfogadja, úgyhogy vissza kellett menni Fülöphöz, órákat várni, végül megint pont abból írt fel keveset, amiből igazán kellett volna.
A hét végén jött az izgalmas első ultrahang: hát a kelleténél egy kicsit izgalmasabb volt. Egy petezsákot látott a doki, de nem látszott benne semmi. Én meg tudtam, hogy a 6. héttől már kellene látszania szikhólyagnak, esetleg szívhangnak. És hiába kérdezgettem a dokit, nem azt mondta, hogy „ezzel a géppel ennyit lehet látni”, hanem hogy „nem tudom siettetni a terhességét!”. A rideg, elutasító hangvétel miatt azt gondoltam – részben bizonyos múltbeli tapasztalatok miatt – hogy ő már látja, hogy valószínűleg nem jó a helyzet, csak nem akar engem idegesíteni. És annyira, de annyira depis lettem, egészen bebeszéltem magamnak, hogy megint üres a petezsák, biztos valamilyen javíthatatlan génhibánk van, nem is lehet soha gyerekünk, stb. Másnapra összeszedtem magam, és felhívtam magán-ultrahang stúdiókat, de csak hétfőre vállaltak. Addig tovább depiztem, és úgy mentem el, hogy készültem a rossz hírre. Ahogy a nő betette a nézőkét, máris láttam (egy hatalmas kivetítőn), hogy a petezsák nem üres, és egy másodperccel később a dobogó szívet. Rögtön elkezdtem zokogni, alig bírtam abbahagyni!
Annyira haragudtam a kaális dokira, hogy nem is mentem hozzá vissza többet. Ilyen bizonytalanságban hagyni engem!
Ráadásul mostmár azt is tudom, hogy tavaly feleakkora volt a petezsák, mint lennie kellett volna a meghatározott időben, mégsem jelezte nekem, hogy bármi gond lehet. És azt is, hogy a hormonszint nem lineárisan, hanem exponenciálisan emelkedik, tehát az első túlstimunál igenis meg kellett volna sejtenie, hogy két nap múlva túl közel lesz a határértékhez. És csökkentenie kellett volna az adagot, vagy minimum másnapra is behívni egy vérvételre.
Szóval mondják, hogy a nők nem felejtenek, hanem gyűjtik a rossz pontokat, és ez nálam tényleg így is van. S. A.-nak elég rossz pontja gyűjt össze ahhoz, hogy ne akarjak többet visszamenni hozzá, annak ellenére, hogy ez szerencsére most sikerült. De mivel csak egy babánk lesz – ha minden jól megy – valószínűleg lesz még IVF. Hiába reménykedem abban, hogy még összejöhet egyszer természetesen, azért 38 évesen a csodában reménykedni luxus lenne.