Az elmúlt évek után, amikor láttam az orvostudomány lehetőségeit, hogy mit össze variálnak a hormonszintekkel, petékkel, spermiumokkal, stb., szóval mindezek után szinte barbár és kezdetleges dolognak tűnik, hogy a gyereket mégis csak a hasunkban kell kihordani. Amivel nem azt akarom mondani, hogy nem jó, hanem hogy köszönőviszonyban sincs a megtermékenyítési folyamat kidolgozottságával. Eleve sokkal kevesebb szakirodalmat is találni a terhesség alatti problémákról, mint a meddőség kezelésének különféle alfajairól - persze a kutatási pénzek nyilván az utóbbi felé összpontosulnak...
És bár jó érzés babát hordani belül, azért a komplikációk miatt talán mégis praktikusabb lenne egy jól zárható edényben tartani a kicsikét, amíg meg nem érik a kinti életre. Biztos elborzasztó ez a gondolat, de tényleg a Szép új világból ismert lombikokra gondolok, persze csak vitaminok hozzáadásával, semmi béta, gamma, delta! Mert méhlepényleválás, sok magzatvíz, kevés magzatvíz, kinyíló méhszáj, koraszülés, szüléskori sérülés - drámai problémák jelentkezhetnek még ilyenkor is, alacsony a vizsgálatok hatékonysága, gyakorlatilag az orvosoknak gőzük sincs, mi folyik odabent, főleg az első időszakban. A lombikos orvosoknak is addig terjed a tudományuk, amíg be nem tették az embriót, aztán fogalmuk sincs, mi miért történik.
Ha van már öt napig lombikban tartott embrió, talán nemsokára lesz egyhetes, aztán kéthetes, és így tovább. Szerintem nem lenne hülyeség.
2010. május 31., hétfő
2010. május 29., szombat
Újabb megpróbáltatások
A 16. hét után úszhattam. Addig csak 30-40 perc séta volt engedélyezve. Egy hétig mertem jobban mozogni, mászkálni, mielőtt újra jött az ijedtség: erős vérzés, kórházi ügyelet, diagnózis: részleges méhlepényleválás. Mélyen fekvő méhlepény, eléri, egyesek szerint fedi a méhszájat.
Korábban mondták, de akkor még a Down miatt aggódtam, és ezt megnézve a könyvben, nevettem kínomban: még egy rizikó? De azt hittem, bajokat csak később okozhat, a harmadik trimeszterben. Amikor három nappal később jött az erős vérzés, már tudtam, mi okozza, és átkoztam a fejemet, hogy miért nem feküdtem otthon, a mindenféle egyéb kellemes dolog helyett. A Leiden hajlamosít a méhlepényleválásra, ezért nagyon bepánikoltam. De Fülöp szerint nem függ azzal össze, csak a mélyen fekvő lepénnyel. Azért a vérzés szépen múlogatott, csakhogy amikor kiengedtek volna, azt mondta az ultrahangos: kevés a magzatvíz. Na, ettől megint szépen kiakadtam. Oka lehet: szivárog (nem szivárgott, nyakamat rá), a magzatnak vesebetegsége van és nem pisil, méhlepény-elégtelenség (a 20. hétig a méhlepény és a magzat közösen termelik a vizet, azután már csak a magzat). Eredménye lehet: csontfejlődési rendellenesség, tüdő-fejlődési rendellenesség, stb... Pünkösdre hazaengedtek, iszonyú sok vizet ittam, sokat ettem, feküdtem – keddre megint jó lett a mennyiség, sosem derül ki, mi okozta, ha ugyan nem mérési hiba volt... A baba mindezen megpróbáltatásokat szerencsére jól viseli, megnéztük megint 4D-ben, és bár az arcocskáját szégyenlősen takarta, látszik, hogy mindene megvan, szerintem gyönyörű :-).
Korábban mondták, de akkor még a Down miatt aggódtam, és ezt megnézve a könyvben, nevettem kínomban: még egy rizikó? De azt hittem, bajokat csak később okozhat, a harmadik trimeszterben. Amikor három nappal később jött az erős vérzés, már tudtam, mi okozza, és átkoztam a fejemet, hogy miért nem feküdtem otthon, a mindenféle egyéb kellemes dolog helyett. A Leiden hajlamosít a méhlepényleválásra, ezért nagyon bepánikoltam. De Fülöp szerint nem függ azzal össze, csak a mélyen fekvő lepénnyel. Azért a vérzés szépen múlogatott, csakhogy amikor kiengedtek volna, azt mondta az ultrahangos: kevés a magzatvíz. Na, ettől megint szépen kiakadtam. Oka lehet: szivárog (nem szivárgott, nyakamat rá), a magzatnak vesebetegsége van és nem pisil, méhlepény-elégtelenség (a 20. hétig a méhlepény és a magzat közösen termelik a vizet, azután már csak a magzat). Eredménye lehet: csontfejlődési rendellenesség, tüdő-fejlődési rendellenesség, stb... Pünkösdre hazaengedtek, iszonyú sok vizet ittam, sokat ettem, feküdtem – keddre megint jó lett a mennyiség, sosem derül ki, mi okozta, ha ugyan nem mérési hiba volt... A baba mindezen megpróbáltatásokat szerencsére jól viseli, megnéztük megint 4D-ben, és bár az arcocskáját szégyenlősen takarta, látszik, hogy mindene megvan, szerintem gyönyörű :-).
Down-kór integrált teszt
1:5800 eredménnyel a SOTÉ-n elküldtek volna amniocentézisre. Régen híve voltam, de mostmár… hacsak lehet, minimalizálnám a rizikókat. És végül is, nem olyan rossz ez az eredmény. Elmentem genetikai ultrahangra máshova is (MÁV), ahol megnyugtattak, jóváhagyták a véleményemet. Kiszámoltuk, hogy még ha a 87%-os pontosság esetén fennmaradó 13%-os hibahatárt beleszámoljuk, ami szerint 100 down kóros közül 13-nál nem mutatja ki a teszt a magas valószínűséget, akkor is csak 0,019 %, azaz 19 tízezrelék az esélyünk a beteg babára. Az amniocentézis pedig 1%-ban - jó esetben 0,6%-ban - okoz vetélést – még ez is aránytalanul magasabb. Egyébként is annyi más betegség van, amit nem lehet kimutatni, úgysem lehet biztosra menni. Most ettől a Down-kórtól úgy odavannak, pedig nem is a legszörnyűbb betegség – persze, ha meg lehet előzni, miért ne…
Néhány tévhitet intenzív kutatómunkával eloszlattunk:
- az ICSI nem hajlamosít a Down kórra. Bizonyos genetikai betegségekre igen, tipikusan a húgyúti-nemiszervi elváltozásokra, szívbetegségekre, de specifikusan Down-kórra nem.
- az életkort bekalkulálják az integrációs teszt arányszámába. Tehát nem helyes az az érvelés, hogy „jó lett a teszt, de hát az életkora…” ha fiatalabb lennék két évvel, még jobb lett volna a teszt, szóval ez így is elég jó.
Szóval volt egy pár kellemetlen napom. Úgyhogy jó tudni az utánam jövőknek, hogy alapvetően két iskola van: az amniocentézis-párti, és az integrált-teszt párti. Aki az utóbbihoz tartozik, az csak akkor csináltatná meg az amniocentézist, ha a teszt eredménye csak néhány száz az egyhez. Aki az előbbibe, az pedig mindenképpen, ha a nő harmincvalahány éves. Annyira, hogy pl. a SOTÉ-s genetika ultrahangon Siposné az integrált teszt eredményéből kizárólag az AFP-t nézte meg, hozzátette, hogy ez sem jelent semmit, és hogy a korom miatt meg kéne csináltatni az amniocentézist... Miközben az AFP a legelavultabb, legfélrevezetőbb marker több orvos egybehangzó véleménye szerint. (A véleményét Siposné rögtön megváltoztatta, amikor látta a komplikációkat, ld. időben következő bejegyzés.)
Néhány tévhitet intenzív kutatómunkával eloszlattunk:
- az ICSI nem hajlamosít a Down kórra. Bizonyos genetikai betegségekre igen, tipikusan a húgyúti-nemiszervi elváltozásokra, szívbetegségekre, de specifikusan Down-kórra nem.
- az életkort bekalkulálják az integrációs teszt arányszámába. Tehát nem helyes az az érvelés, hogy „jó lett a teszt, de hát az életkora…” ha fiatalabb lennék két évvel, még jobb lett volna a teszt, szóval ez így is elég jó.
Szóval volt egy pár kellemetlen napom. Úgyhogy jó tudni az utánam jövőknek, hogy alapvetően két iskola van: az amniocentézis-párti, és az integrált-teszt párti. Aki az utóbbihoz tartozik, az csak akkor csináltatná meg az amniocentézist, ha a teszt eredménye csak néhány száz az egyhez. Aki az előbbibe, az pedig mindenképpen, ha a nő harmincvalahány éves. Annyira, hogy pl. a SOTÉ-s genetika ultrahangon Siposné az integrált teszt eredményéből kizárólag az AFP-t nézte meg, hozzátette, hogy ez sem jelent semmit, és hogy a korom miatt meg kéne csináltatni az amniocentézist... Miközben az AFP a legelavultabb, legfélrevezetőbb marker több orvos egybehangzó véleménye szerint. (A véleményét Siposné rögtön megváltoztatta, amikor látta a komplikációkat, ld. időben következő bejegyzés.)
A 12. héten
Az elején hetente jártam ultrahangra, anyukám vészjósló intelmei ellenére, és szerencsére minden rendben haladt. Egy kicsit nagyobb volt a baba az átlagnál, és a 3D-n nem volt kerek a feje – emiatt kicsit aggódtam, de valószínűleg feleslegesen, mert a 2D-n kerek volt, és nem is találtam arról semmit, hogy mi van, ha a magzatnak „nem kerek a feje”, ilyen probléma talán nincs is...
Most, hogy betöltöttem a 12. hetet, lehet még aggódni a genetikai vizsgálat miatt, és hogy ne legyen trombózis, ne legyen cukorbetegség, kitartson a méhlepény, és persze a baba is a végéig… Na meg, hogy ne ugráljon a pajzsmirigyhormon, bár az már igazán apróság (vagy mégsem?).
A hasam már a 9. hét óta elég nagy, és a 10-11. hét óta már távolabbi ismerősök is kiszúrják, hogy terhes vagyok. A titoktartás ezért is kicsit döcögve ment…
Most, hogy betöltöttem a 12. hetet, lehet még aggódni a genetikai vizsgálat miatt, és hogy ne legyen trombózis, ne legyen cukorbetegség, kitartson a méhlepény, és persze a baba is a végéig… Na meg, hogy ne ugráljon a pajzsmirigyhormon, bár az már igazán apróság (vagy mégsem?).
A hasam már a 9. hét óta elég nagy, és a 10-11. hét óta már távolabbi ismerősök is kiszúrják, hogy terhes vagyok. A titoktartás ezért is kicsit döcögve ment…
A várakozás kínjai
Az első trimeszter iszonyú nehezen telt: de nem a rosszullétek miatt, hanem a veszteségtől való rettegés miatt. Szerencsére láttam az interneten, hogy sokan vannak így vele vetélést követően, és találtam egy jó listát, ami nekem segített átvészelni ezt az időszakot. Bocs, de nem fordítom le. Itt a linkje is. A legjobb talán az első tanács volt: szabályosan ikszelgettem a napokat, és mindegyik után elégedettséget éreztem. Hát még, amikor több napig elfeledkeztem, és egyszerre többet ikszelhettem!
Take it one day at a time. Easier said than done, but it really works. When you feel yourself worrying about the future, stop yourself and think only about today. "Affirm each day," suggests Nelson. "Celebrate the completion of each week." Notice how this pregnancy is different from the pregnancy in which you suffered a loss, and especially how things are going better. Pay attention to what's going well each day and how you and your baby are staying healthy.
Take good care of yourself. Focus on what you can do to make this pregnancy a healthy one. Pay attention to your health and physical well-being. Sleep, good nutrition, taking breaks and regular physical activity will help you feel physically well and emotionally balanced. Deal sensibly with stress — you have enough coping with the loss you've experienced. Don't overschedule yourself, pile on responsibilities at home or work, or overcommit yourself to family and friends. Studies have shown that too much stress can jeopardize the health of your pregnancy, so focus on taking good care of yourself, which is within your control.
Try some relaxation exercises. Make up your own mantra, such as, "Be healthy for the baby." Nelson suggests talking to the baby to aid the bonding process. Use relaxation techniques if your worries are keeping you from getting enough sleep at night. Should your worries keep you up at night for a week or two, or occur nightly for a week, talk to your healthcare provider.
Do your homework, if that helps. If a past loss was diagnosed as a blighted ovum or an incompetent cervix, for example, you might want to read as much as you can about those conditions. You may feel more in control of your situation if you understand what happened before. But if too much reading makes you feel more overwhelmed, put the books away.
Know that you're not alone. If you don't know what caused you to lose your last baby, recognize that many miscarriages and stillbirths don't have explanations. Remember that having had one miscarriage doesn't make you any more likely to have another one. Almost half of women, experience a pregnancy loss at some point in their lives.Try to focus on how well you and the baby are doing now instead of worrying about things going wrong, because the chances are good that everything will be fine.
Communicate with your partner. Your partner suffered a loss, too, and you may want to look to each other for comfort. Remember, though, that men often deal differently with loss than women and while talking about what happened may make you feel better, it may make your partner feel worse. Respect each other's ways of coping with the loss and don't feel unsupported or take it personally if you deal with it in different ways.
Talk to your doctor or midwife often. Seeing your practitioner regularly for prenatal care can reassure you that your baby is doing well. This is particularly important if you're considered high risk. While it sounds scary, being labeled high risk can be beneficial. "You'll be monitored more closely, which can be a positive thing, especially if you're nervous," says Nelson. Ask to come in between visits to listen to the heartbeat if it will make you feel better. If your caregiver isn't sensitive to your past loss, it might be time to find someone else.
Find a support group, or think about some short-term therapy. Kluger-Bell suggests contacting SHARE, an organization devoted to pregnancy and infant loss support, to help you find a group in your area. Meeting with strangers may make you uncomfortable to begin with, but often the group members will become trusted friends who truly understand your feelings. If for some reason the particular group you're attending doesn't seem right for you, ask your caregiver for other options. You'll also find support by joining the Pregnancy After a Loss chat. You'll find others who've been through it too.
Seek professional help if you need it . If you find yourself having symptoms of clinical depression or anxiety, get a referral to a therapist. The less emotional and physical stress to your system, the more likely you'll have a healthy pregnancy. And treating these problems during pregnancy will reduce your chances of postpartum depression or anxiety.
Should we wait to tell friends and family we're pregnant again?
This is a personal decision, and you should do what you feel comfortable with. Many people wait until they've passed the point of their last miscarriage to share their news, but others find it helpful to share the news so that they have a support system in place no matter what happens. Take some time to think about this and talk it over with your partner. Make certain the two of you agree on what to do before you start letting people know.
Take it one day at a time. Easier said than done, but it really works. When you feel yourself worrying about the future, stop yourself and think only about today. "Affirm each day," suggests Nelson. "Celebrate the completion of each week." Notice how this pregnancy is different from the pregnancy in which you suffered a loss, and especially how things are going better. Pay attention to what's going well each day and how you and your baby are staying healthy.
Take good care of yourself. Focus on what you can do to make this pregnancy a healthy one. Pay attention to your health and physical well-being. Sleep, good nutrition, taking breaks and regular physical activity will help you feel physically well and emotionally balanced. Deal sensibly with stress — you have enough coping with the loss you've experienced. Don't overschedule yourself, pile on responsibilities at home or work, or overcommit yourself to family and friends. Studies have shown that too much stress can jeopardize the health of your pregnancy, so focus on taking good care of yourself, which is within your control.
Try some relaxation exercises. Make up your own mantra, such as, "Be healthy for the baby." Nelson suggests talking to the baby to aid the bonding process. Use relaxation techniques if your worries are keeping you from getting enough sleep at night. Should your worries keep you up at night for a week or two, or occur nightly for a week, talk to your healthcare provider.
Do your homework, if that helps. If a past loss was diagnosed as a blighted ovum or an incompetent cervix, for example, you might want to read as much as you can about those conditions. You may feel more in control of your situation if you understand what happened before. But if too much reading makes you feel more overwhelmed, put the books away.
Know that you're not alone. If you don't know what caused you to lose your last baby, recognize that many miscarriages and stillbirths don't have explanations. Remember that having had one miscarriage doesn't make you any more likely to have another one. Almost half of women, experience a pregnancy loss at some point in their lives.Try to focus on how well you and the baby are doing now instead of worrying about things going wrong, because the chances are good that everything will be fine.
Communicate with your partner. Your partner suffered a loss, too, and you may want to look to each other for comfort. Remember, though, that men often deal differently with loss than women and while talking about what happened may make you feel better, it may make your partner feel worse. Respect each other's ways of coping with the loss and don't feel unsupported or take it personally if you deal with it in different ways.
Talk to your doctor or midwife often. Seeing your practitioner regularly for prenatal care can reassure you that your baby is doing well. This is particularly important if you're considered high risk. While it sounds scary, being labeled high risk can be beneficial. "You'll be monitored more closely, which can be a positive thing, especially if you're nervous," says Nelson. Ask to come in between visits to listen to the heartbeat if it will make you feel better. If your caregiver isn't sensitive to your past loss, it might be time to find someone else.
Find a support group, or think about some short-term therapy. Kluger-Bell suggests contacting SHARE, an organization devoted to pregnancy and infant loss support, to help you find a group in your area. Meeting with strangers may make you uncomfortable to begin with, but often the group members will become trusted friends who truly understand your feelings. If for some reason the particular group you're attending doesn't seem right for you, ask your caregiver for other options. You'll also find support by joining the Pregnancy After a Loss chat. You'll find others who've been through it too.
Seek professional help if you need it . If you find yourself having symptoms of clinical depression or anxiety, get a referral to a therapist. The less emotional and physical stress to your system, the more likely you'll have a healthy pregnancy. And treating these problems during pregnancy will reduce your chances of postpartum depression or anxiety.
Should we wait to tell friends and family we're pregnant again?
This is a personal decision, and you should do what you feel comfortable with. Many people wait until they've passed the point of their last miscarriage to share their news, but others find it helpful to share the news so that they have a support system in place no matter what happens. Take some time to think about this and talk it over with your partner. Make certain the two of you agree on what to do before you start letting people know.
Első hetek
A b-HCG szépen emelkedett, egy hét múlva a pajzsmirigyhormon viszont a határértéken túl volt, a TSH pedig majdnem nulla. Úgyhogy felére csökkentettem az L-Thyroxin adagot, telefonos konzultációt követően. (Megjegyzem, négy héttel később a dolog a visszájára fordult, az ellenkező oldali határértékekhez közelítve, úgyhogy vissza kellett emelni az adagot. Azóta egy barátnőmmel is megtörtént ugyanez, úgyhogy Alföldi doktorra nem szerencsés hallgatni e tekintetben: úgy tűnik, terhesség elején a HCG megugrásától rövid időre stimulálódik a thyroid, de ez talán csak 1-2 hét, és azután viszont gyorsan növekszik a hormon-igény. A csökkentés után hónapokig tartott visszaállítani a rendes szintet, sőt… még most sem tökéletes.)
Közben elég nehéz volt recepteket összevadásznom, mert Fülöp nem úgy írta fel, ahogy a háziorvosom elfogadja, úgyhogy vissza kellett menni Fülöphöz, órákat várni, végül megint pont abból írt fel keveset, amiből igazán kellett volna.
A hét végén jött az izgalmas első ultrahang: hát a kelleténél egy kicsit izgalmasabb volt. Egy petezsákot látott a doki, de nem látszott benne semmi. Én meg tudtam, hogy a 6. héttől már kellene látszania szikhólyagnak, esetleg szívhangnak. És hiába kérdezgettem a dokit, nem azt mondta, hogy „ezzel a géppel ennyit lehet látni”, hanem hogy „nem tudom siettetni a terhességét!”. A rideg, elutasító hangvétel miatt azt gondoltam – részben bizonyos múltbeli tapasztalatok miatt – hogy ő már látja, hogy valószínűleg nem jó a helyzet, csak nem akar engem idegesíteni. És annyira, de annyira depis lettem, egészen bebeszéltem magamnak, hogy megint üres a petezsák, biztos valamilyen javíthatatlan génhibánk van, nem is lehet soha gyerekünk, stb. Másnapra összeszedtem magam, és felhívtam magán-ultrahang stúdiókat, de csak hétfőre vállaltak. Addig tovább depiztem, és úgy mentem el, hogy készültem a rossz hírre. Ahogy a nő betette a nézőkét, máris láttam (egy hatalmas kivetítőn), hogy a petezsák nem üres, és egy másodperccel később a dobogó szívet. Rögtön elkezdtem zokogni, alig bírtam abbahagyni!
Annyira haragudtam a kaális dokira, hogy nem is mentem hozzá vissza többet. Ilyen bizonytalanságban hagyni engem!
Ráadásul mostmár azt is tudom, hogy tavaly feleakkora volt a petezsák, mint lennie kellett volna a meghatározott időben, mégsem jelezte nekem, hogy bármi gond lehet. És azt is, hogy a hormonszint nem lineárisan, hanem exponenciálisan emelkedik, tehát az első túlstimunál igenis meg kellett volna sejtenie, hogy két nap múlva túl közel lesz a határértékhez. És csökkentenie kellett volna az adagot, vagy minimum másnapra is behívni egy vérvételre.
Szóval mondják, hogy a nők nem felejtenek, hanem gyűjtik a rossz pontokat, és ez nálam tényleg így is van. S. A.-nak elég rossz pontja gyűjt össze ahhoz, hogy ne akarjak többet visszamenni hozzá, annak ellenére, hogy ez szerencsére most sikerült. De mivel csak egy babánk lesz – ha minden jól megy – valószínűleg lesz még IVF. Hiába reménykedem abban, hogy még összejöhet egyszer természetesen, azért 38 évesen a csodában reménykedni luxus lenne.
Közben elég nehéz volt recepteket összevadásznom, mert Fülöp nem úgy írta fel, ahogy a háziorvosom elfogadja, úgyhogy vissza kellett menni Fülöphöz, órákat várni, végül megint pont abból írt fel keveset, amiből igazán kellett volna.
A hét végén jött az izgalmas első ultrahang: hát a kelleténél egy kicsit izgalmasabb volt. Egy petezsákot látott a doki, de nem látszott benne semmi. Én meg tudtam, hogy a 6. héttől már kellene látszania szikhólyagnak, esetleg szívhangnak. És hiába kérdezgettem a dokit, nem azt mondta, hogy „ezzel a géppel ennyit lehet látni”, hanem hogy „nem tudom siettetni a terhességét!”. A rideg, elutasító hangvétel miatt azt gondoltam – részben bizonyos múltbeli tapasztalatok miatt – hogy ő már látja, hogy valószínűleg nem jó a helyzet, csak nem akar engem idegesíteni. És annyira, de annyira depis lettem, egészen bebeszéltem magamnak, hogy megint üres a petezsák, biztos valamilyen javíthatatlan génhibánk van, nem is lehet soha gyerekünk, stb. Másnapra összeszedtem magam, és felhívtam magán-ultrahang stúdiókat, de csak hétfőre vállaltak. Addig tovább depiztem, és úgy mentem el, hogy készültem a rossz hírre. Ahogy a nő betette a nézőkét, máris láttam (egy hatalmas kivetítőn), hogy a petezsák nem üres, és egy másodperccel később a dobogó szívet. Rögtön elkezdtem zokogni, alig bírtam abbahagyni!
Annyira haragudtam a kaális dokira, hogy nem is mentem hozzá vissza többet. Ilyen bizonytalanságban hagyni engem!
Ráadásul mostmár azt is tudom, hogy tavaly feleakkora volt a petezsák, mint lennie kellett volna a meghatározott időben, mégsem jelezte nekem, hogy bármi gond lehet. És azt is, hogy a hormonszint nem lineárisan, hanem exponenciálisan emelkedik, tehát az első túlstimunál igenis meg kellett volna sejtenie, hogy két nap múlva túl közel lesz a határértékhez. És csökkentenie kellett volna az adagot, vagy minimum másnapra is behívni egy vérvételre.
Szóval mondják, hogy a nők nem felejtenek, hanem gyűjtik a rossz pontokat, és ez nálam tényleg így is van. S. A.-nak elég rossz pontja gyűjt össze ahhoz, hogy ne akarjak többet visszamenni hozzá, annak ellenére, hogy ez szerencsére most sikerült. De mivel csak egy babánk lesz – ha minden jól megy – valószínűleg lesz még IVF. Hiába reménykedem abban, hogy még összejöhet egyszer természetesen, azért 38 évesen a csodában reménykedni luxus lenne.
Coming out
Szándékosan nem írtam hónapok óta, de most jó hírrel jelentkezem! Betöltöttem a bűvös 12 hetet, van egy kisbaba a hasamban!
Azért nem írtam, mert lelkileg megint stratégiát váltottam, azaz) ezúttal senkivel sem beszéltem meg az aktuális IVF kezelést. Még a legjobb barátaimmal sem! Egyszerűen azt szerettem volna, hogy ne ezzel foglalkozzak nap mint nap, és így jobb is volt.
Az volt a tervem, hogy ha sikerül, egészen a harmadik hónapig senkinek sem szólok, a munkahelyemen sem, (azért a közelebbi barátoknak azt már elmondtam volna), de az élet keresztül húzta ezt a számításomat (is).
Szóval, a stimuláció úgy ment, ahogy szokott, 12 petesejtet találtak, 7 megtermékenyült. Ezúttal jártam Papini kezelésre is, de csak párszor, mert túl későn kezdtem. Ez állítólag javítja a petesejtek állagát, meg általában a belső szervekét. Talán ennek köszönhető, hogy még a 3. nap is 7 szép zigótánk volt, de az 5. napra sajnos csak 3 maradt – no de ez is több, mint a 2. Mindhármat betették, úgyhogy izgalmas volt a várakozás időszaka…
Csak egy hetet vettem ki, utána visszamentem dolgozni, úgy kalkuláltam, hogy a beágyazódás, ami a 6-10 nap között zajlik le (a megtermékenyítés után), addigra úgyis megtörténik. Azért csináltam egy tesztet a 12. napon (megt. után), és pozitív lett! A Clearblue teszt tűnik a legérzékenyebbnek, mert a Corax (és mások még később is) negatív lettek. Két nappal később délelőtt bementem vérvételre, bár mondták is, hogy még korai, de már 150 volta b-HCG! Viszont épp délben elkezdtem vérezgetni. Felhívtam Fülöp Vilmost, aki végigkérdezte, hogy szedek-e mindent, jól megszidott, hogy miért nem szedem a nyugtatót, amit felírt. (Miért nem szedi a Pipolphent!? – Mert akkor nagyon kómás vagyok… - Az a jó, a jó kis kóma, az kell! Magának fogalma nincs a neurális és az endokrin rendszer kapcsolatáról! … és így tovább…) Másnap elmentünk hozzá soron kívül, szombaton, (persze 2-től 8-ig vártunk rá) és felírt még egy csomó progeszteront, (le se merem írni mennyit, mert Utrogestanból és Duphastonból is jóval a határérték felettit kaptam), 60-ra emelte a Clexan-t, előírta a Nospát, és felírt Dalacin hüvelykrémet hogy sürgősen kezdjem el. A vérzés két nap múlva elállt, azóta sem kezdődött újra. Dolgozni már nem mentem vissza, így aztán persze ki kellett rukkolnom a helyzettel. Persze mindenki nagyon támogató szerencsére, de én már úgy félek a kudarctól, csak babonából nem akartam megszellőztetni.
Azért nem írtam, mert lelkileg megint stratégiát váltottam, azaz) ezúttal senkivel sem beszéltem meg az aktuális IVF kezelést. Még a legjobb barátaimmal sem! Egyszerűen azt szerettem volna, hogy ne ezzel foglalkozzak nap mint nap, és így jobb is volt.
Az volt a tervem, hogy ha sikerül, egészen a harmadik hónapig senkinek sem szólok, a munkahelyemen sem, (azért a közelebbi barátoknak azt már elmondtam volna), de az élet keresztül húzta ezt a számításomat (is).
Szóval, a stimuláció úgy ment, ahogy szokott, 12 petesejtet találtak, 7 megtermékenyült. Ezúttal jártam Papini kezelésre is, de csak párszor, mert túl későn kezdtem. Ez állítólag javítja a petesejtek állagát, meg általában a belső szervekét. Talán ennek köszönhető, hogy még a 3. nap is 7 szép zigótánk volt, de az 5. napra sajnos csak 3 maradt – no de ez is több, mint a 2. Mindhármat betették, úgyhogy izgalmas volt a várakozás időszaka…
Csak egy hetet vettem ki, utána visszamentem dolgozni, úgy kalkuláltam, hogy a beágyazódás, ami a 6-10 nap között zajlik le (a megtermékenyítés után), addigra úgyis megtörténik. Azért csináltam egy tesztet a 12. napon (megt. után), és pozitív lett! A Clearblue teszt tűnik a legérzékenyebbnek, mert a Corax (és mások még később is) negatív lettek. Két nappal később délelőtt bementem vérvételre, bár mondták is, hogy még korai, de már 150 volta b-HCG! Viszont épp délben elkezdtem vérezgetni. Felhívtam Fülöp Vilmost, aki végigkérdezte, hogy szedek-e mindent, jól megszidott, hogy miért nem szedem a nyugtatót, amit felírt. (Miért nem szedi a Pipolphent!? – Mert akkor nagyon kómás vagyok… - Az a jó, a jó kis kóma, az kell! Magának fogalma nincs a neurális és az endokrin rendszer kapcsolatáról! … és így tovább…) Másnap elmentünk hozzá soron kívül, szombaton, (persze 2-től 8-ig vártunk rá) és felírt még egy csomó progeszteront, (le se merem írni mennyit, mert Utrogestanból és Duphastonból is jóval a határérték felettit kaptam), 60-ra emelte a Clexan-t, előírta a Nospát, és felírt Dalacin hüvelykrémet hogy sürgősen kezdjem el. A vérzés két nap múlva elállt, azóta sem kezdődött újra. Dolgozni már nem mentem vissza, így aztán persze ki kellett rukkolnom a helyzettel. Persze mindenki nagyon támogató szerencsére, de én már úgy félek a kudarctól, csak babonából nem akartam megszellőztetni.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
Bejegyzések
