Utolsó hét

A következő heti biometria további növekedést mutat: 3020 g! Ez már egész megnyugtató.
Megint hazaengednek hétvégére. Előtte, pénteken a dokim felkeres egy komoly beszélgetésre. Amióta ismerem (vagy húsz éve) először nem viccelődik. Azt kérdezi: mit akarok én? Mondom, szeretnék a jövő hét közepéig természetes úton megszülni (a terminusom jövő hét péntek). Hümmög, töri a fejét, szinte látszik, ahogy kattognak a kerekek. Azt mondja: jó, akkor szerdáig várunk. És azután mi lesz? – kérdezem. Azt majd meglátjuk. Szóval nem mondja meg, mit akar, mit javasol. Hozzátartozik, hogy a kórházban bizonyos tabu lengi körül a tervezett császármetszéseket. A terhesek között elterjedt, hogy valami támogatás megvonásával fenyegetőztek, mert túl sok a császár, és csökkenteni próbálják – állítólag olyan nőket is levettek a listáról, akiknél már szinte biztos volt. Persze, lehet hogy csak pletyka, de ami biztos, hogy az osztályos orvos nagy ellenzője a császárnak, ez minden szavából lerí. Az én hozzáállásom ambivalens: szeretnék természetes úton szülni, megtapasztalni az élményt, stb. – de félek a komplikációktól, isten őrizz, hogy a babának valami baja essen. Az első aggasztó jelre beleegyeznék a császárba.
Hétvégén mindent megtettem, hogy elősegítsem a szülést, bevetve minden házi praktikát. Fura fájásaim voltak, mintha valami nyákdugóféleség is elment volna vasárnap délután. Hétfőn a dokim megint megjelenik, megvizsgál: zárt méhszáj. Megint elővesszük a pénteki témát. Hosszasan kerülgetjük egymást, de végül tulajdonképpen császárt javasol, csak azt akarja: én mondjam ki. Utal rá, hogy mennyi komplikáció volt a terhesség előtt és alatt, ott az életkorom (már majdnem 37), a Leiden mutáció, a pajzsmirigy – na ez utóbbi persze nem befolyásolná a szülést. A kérdés voltaképpen csak annyi, keddre vagy csütörtökre írja ki a műtétet – utóbbi esetben megvárjuk, hátha addig beindul a szülés magától. Túlhordásról szó sem lehet, ebben mindketten egyetértünk. (Nem csak azért, mert tudható a fogantatás pontos ideje, de a Leiden-trombofilia miatt is kockázatos lenne, sőt talán már az utolsó napok is azok.)
Most rajtam a sor, hogy tényleg kattogjanak a kerekek bent: érzem, hogy most azonnal el kell eldönteni, hogyan fog a picurkám megszületni, nincs idő további halogatásra, fontolgatásra. Így hát rávágom: legyen akkor kedden.
Két hét kórház után az ember óráról órára keresi magán a szülés jeleit, úgy éreztem, megőrülnék csütörtökig a bizonytalanságtól, aminek a vége nagy sansszal amúgy is császár. A dokim utólag feloldoz a felelősség alól: ez volt a jó döntés. De miért nekem kellett eldönteni, mikor azt hittem, pont hogy a betegnek nincs joga választani, hanem orvosi indokkal lehet csak a császárt kiírni? Persze az orvosi indokot ő megmondta, nekem kvázi csak jóváhagyni kellett.
Szóval másnap, kevesebb, mint 24 óra múlva megszülök… nagy izgalom, öröm, megkönnyebbülés, lázas készülődés, pakolni kell, stb.