Másnap

A spinális érzéstelenítést háromszor próbálták beadni – végül sikerült ugyan, de csak csípőig érzéstelenített el (lábtól), tehát pont az érintett részen teljesen érzékeny maradtam. Nosza, választhatom az altatást. Nagyon megtanulták itt a leckét a betegek jogairól, bravó. De mégis komikus, amikor széttárt lábbal-kézzel lekötözve, félig elzsibbasztva, bedrótozva, leborotválva-lejódozva, megkérdezik, hogy választom-e az altatást. Naná, majd éberen szeretnék egy hasi műtétet. Hát nincs mit tenni, altatást kell választani. Ez lelkileg elég vacakul érint, KP még nem jöhetett be, mostmár nem is fog, és a babámat sem láthatom majd estig…
Az ébredés még rosszabb, iszonyúan fáj a seb, fáj a mellkasom a légbuborékoktól (a hasi feltárás miatt normális), egész testem remeg (a spinális mellékhatása), a lábamat nem érzem (a spinális rendes hatása), a fejemet nem emelhetem fel (a spinális miatt szintén), és félig kómában vagyok (altatás).
A nővér szigorúan rám szól, hogy mindez normális, de hogy mi van a babácskámmal, azt nem tudja. Senki nem tudja egész délutánig. Szerencsére pont annyira emlékszem KP reggeli látogatásából, hogy a boldogságtól átszellemült arccal azt mondja: Judit, gyönyörű kisbabánk van! Az arckifejezése tökéletes ellentéte annak az aggódó, feszült arcnak, amit reggel láttam. Ez azért megnyugtat, de mégis, tudni szeretném, milyen a súlya, milyen Apgart kapott, stb!
A picurt először a telefonom képernyőjén láttam, KP szétküldte fűnek-fának a fotóját és a boldog hírt – én meg kissé elfeledett, összetört mellékszereplőnek éreztem magam…
A mellettem lévő betegágyon siránkozó, méheltávolítás után lévő hústorony társasága sem javított a hangulatomon. Helyhiány miatt nem a császárosok közé tettek, utálok terhesen betegek között lenni, a belgyógyászaton is ez volt a legrosszabb - na persze, már nem vagyok terhes, haha. Ugyanúgy felvágták a hasamat, mint a szobatársaimnak, egyenlőség, testvériség (a szabadság itt nem jellemző).
Délután ötkor végre odahozták, aludt, nem is tudtam, mit kezdjek vele, mire odajött a nővér, és megcsipkedte, hogy sírjon egy kicsit – no mindjárt feléledt az anyai ösztön… Na nem nyavalygok tovább, szóval az első nap horror volt, és csak másnaptól kezdtem magam nagyon fokozatosan összeszedni úgy testileg, mint lelkileg.
Szerencsére a Picurka 3080g, és valóban GYÖNYÖRŰ! Irtó pici, se nem sovány, se nem dundi, gyönyörű kezecskéje meg pofikája van, és nagyon aranyos, mondhatni, jó fej!
Ami a három nappal korábbi világra hozatalt illeti: nem volt rajta magzatmáz, viszont volt jó hosszú körme – tehát a túlhordás jeleit mutatta, ami tudjuk, hogy lehetetlen, de mindenesetre ideje volt már a születésének. A bőre is nagyon száraz volt, de csak a kezén meg a bokáján hámlott egy kicsit, a pofija pedig tökéletesen hamvas, hibátlan. Tehát tényleg jó volt, hogy előre hoztuk, és bár jobb lett volna nem császárral, de hát nem lehet egyszerre biztosra is menni, meg természetesnek is maradni. A kórházban a csecsemősök nagyon sokat segítettek a szoptatásban meg más dolgokban.