Végszó

Mivel ez nem babablog, és nem is akarok azt írni, itt vége.
Csak az első benyomásokat írom még le.
A kórházból hazavinni a picurt volt az igazi vége annak a folyamatnak, amiről ez a blog szól. Sírtam a kocsiban az örömtől, eszembe jutott a szakcikkekben olyan sokszor olvasott THR (Take Home Rate) (annál is inkább, mert volt egy szobatársam, aki megszült, de másnap meghalt a babája – és egyáltalán, a kórházban sok szomorú történetet hall az ember, ikrekről, akik hónapokig inkubátorban vannak, vagy csak az egyik marad meg – szóval végül örülök is, hogy nem ikerterhességem volt). Később, amikor először kettesben maradtam a picivel, magamhoz öleltem, ő a vállamon aludt békésen, én meg hosszan zokogtam az örömtől, mint Uma Thurman a Kill Bill 2 legvégén. Bevallom, nem is csak az öröm ríkatott meg, hanem a megkönnyebbülés. A hosszú út végére érni, karomban tartani ezt a kis csodát, ugyanott ülve a nappaliban, ahol annyiszor gyötrődtem, küszködtem a kételyekkel és a reménytelenséggel.
Ami az első heteket illeti, tényleg elég kemény, fizikailag és lelkileg egyaránt. Persze, az első két héten baromira fáj a császáros seb, és alig tudsz mozogni. A fáradság nem állandó: mindig épp akkor tör majd rád, amikor esélye sincs, hogy aludj egyet. Ha nincs valaki, akinek átpasszolhatod a picit, pisilni sem tudsz elmenni – persze hamar megtanultam gyerekkel a karban pisilni… És az éhség! Főleg az első két hétben, soha nem érzett farkaséhségem volt.
Lelkileg pedig? Féltékeny voltam még KP-ra is, ha a karjába vette és megnyugtatta a picurt. Ha én nem tudtam elcsendesíteni, bűntudatom volt. Ha elaludt és letettem, akkor is bűntudatom volt. Paranoidan magamra vonatkoztattam minden megjegyzést, amiről ésszel tudtam, hogy nem rám vonatkozik, mégis. Node mindezek szerencsére az olvadt szeretet perceivel és óráival váltakoznak, és igazából nevetni is sokat lehet egy ilyen kis manócskán.
Szóval, visszagondolva a gyerekvállalással kapcsolatos félelmekre, olyankor az ember egy dolgot hagy ki a számításból: hogy annyira imádja majd azt az izgő-mozgó kis csomagot, hogy az életét is odaadná érte, és hogy így szeretni nagyon-nagyon jó érzés… És agymosás ide vagy oda, ha egyszer TÉNYLEG olyan cuki, aranyos, angyali, tündéri, zabálnivaló!
Egész a szülésig nagyban terveztem a második gyereket, gondolkodtam az ütemezésen, a gyerekszoba majdani átrendezésén, stb. – Azóta úgy érzem, az én kis pöttömömet fosztanám meg valamitől, ha kevesebb időm, energiám jutna rá… azért remélem, idővel megváltozik ez az érzés… de ha nem, hát nem. Most nagyon teljesnek érzem magunkat így hármasban.
Minden olvasómnak szívből kívánom, hogy sikerüljön, ne adják fel, használjanak ki minden lehetőséget és segítséget, és higgyék el, hogy megéri!

Másnap

A spinális érzéstelenítést háromszor próbálták beadni – végül sikerült ugyan, de csak csípőig érzéstelenített el (lábtól), tehát pont az érintett részen teljesen érzékeny maradtam. Nosza, választhatom az altatást. Nagyon megtanulták itt a leckét a betegek jogairól, bravó. De mégis komikus, amikor széttárt lábbal-kézzel lekötözve, félig elzsibbasztva, bedrótozva, leborotválva-lejódozva, megkérdezik, hogy választom-e az altatást. Naná, majd éberen szeretnék egy hasi műtétet. Hát nincs mit tenni, altatást kell választani. Ez lelkileg elég vacakul érint, KP még nem jöhetett be, mostmár nem is fog, és a babámat sem láthatom majd estig…
Az ébredés még rosszabb, iszonyúan fáj a seb, fáj a mellkasom a légbuborékoktól (a hasi feltárás miatt normális), egész testem remeg (a spinális mellékhatása), a lábamat nem érzem (a spinális rendes hatása), a fejemet nem emelhetem fel (a spinális miatt szintén), és félig kómában vagyok (altatás).
A nővér szigorúan rám szól, hogy mindez normális, de hogy mi van a babácskámmal, azt nem tudja. Senki nem tudja egész délutánig. Szerencsére pont annyira emlékszem KP reggeli látogatásából, hogy a boldogságtól átszellemült arccal azt mondja: Judit, gyönyörű kisbabánk van! Az arckifejezése tökéletes ellentéte annak az aggódó, feszült arcnak, amit reggel láttam. Ez azért megnyugtat, de mégis, tudni szeretném, milyen a súlya, milyen Apgart kapott, stb!
A picurt először a telefonom képernyőjén láttam, KP szétküldte fűnek-fának a fotóját és a boldog hírt – én meg kissé elfeledett, összetört mellékszereplőnek éreztem magam…
A mellettem lévő betegágyon siránkozó, méheltávolítás után lévő hústorony társasága sem javított a hangulatomon. Helyhiány miatt nem a császárosok közé tettek, utálok terhesen betegek között lenni, a belgyógyászaton is ez volt a legrosszabb - na persze, már nem vagyok terhes, haha. Ugyanúgy felvágták a hasamat, mint a szobatársaimnak, egyenlőség, testvériség (a szabadság itt nem jellemző).
Délután ötkor végre odahozták, aludt, nem is tudtam, mit kezdjek vele, mire odajött a nővér, és megcsipkedte, hogy sírjon egy kicsit – no mindjárt feléledt az anyai ösztön… Na nem nyavalygok tovább, szóval az első nap horror volt, és csak másnaptól kezdtem magam nagyon fokozatosan összeszedni úgy testileg, mint lelkileg.
Szerencsére a Picurka 3080g, és valóban GYÖNYÖRŰ! Irtó pici, se nem sovány, se nem dundi, gyönyörű kezecskéje meg pofikája van, és nagyon aranyos, mondhatni, jó fej!
Ami a három nappal korábbi világra hozatalt illeti: nem volt rajta magzatmáz, viszont volt jó hosszú körme – tehát a túlhordás jeleit mutatta, ami tudjuk, hogy lehetetlen, de mindenesetre ideje volt már a születésének. A bőre is nagyon száraz volt, de csak a kezén meg a bokáján hámlott egy kicsit, a pofija pedig tökéletesen hamvas, hibátlan. Tehát tényleg jó volt, hogy előre hoztuk, és bár jobb lett volna nem császárral, de hát nem lehet egyszerre biztosra is menni, meg természetesnek is maradni. A kórházban a csecsemősök nagyon sokat segítettek a szoptatásban meg más dolgokban.

Utolsó hét

A következő heti biometria további növekedést mutat: 3020 g! Ez már egész megnyugtató.
Megint hazaengednek hétvégére. Előtte, pénteken a dokim felkeres egy komoly beszélgetésre. Amióta ismerem (vagy húsz éve) először nem viccelődik. Azt kérdezi: mit akarok én? Mondom, szeretnék a jövő hét közepéig természetes úton megszülni (a terminusom jövő hét péntek). Hümmög, töri a fejét, szinte látszik, ahogy kattognak a kerekek. Azt mondja: jó, akkor szerdáig várunk. És azután mi lesz? – kérdezem. Azt majd meglátjuk. Szóval nem mondja meg, mit akar, mit javasol. Hozzátartozik, hogy a kórházban bizonyos tabu lengi körül a tervezett császármetszéseket. A terhesek között elterjedt, hogy valami támogatás megvonásával fenyegetőztek, mert túl sok a császár, és csökkenteni próbálják – állítólag olyan nőket is levettek a listáról, akiknél már szinte biztos volt. Persze, lehet hogy csak pletyka, de ami biztos, hogy az osztályos orvos nagy ellenzője a császárnak, ez minden szavából lerí. Az én hozzáállásom ambivalens: szeretnék természetes úton szülni, megtapasztalni az élményt, stb. – de félek a komplikációktól, isten őrizz, hogy a babának valami baja essen. Az első aggasztó jelre beleegyeznék a császárba.
Hétvégén mindent megtettem, hogy elősegítsem a szülést, bevetve minden házi praktikát. Fura fájásaim voltak, mintha valami nyákdugóféleség is elment volna vasárnap délután. Hétfőn a dokim megint megjelenik, megvizsgál: zárt méhszáj. Megint elővesszük a pénteki témát. Hosszasan kerülgetjük egymást, de végül tulajdonképpen császárt javasol, csak azt akarja: én mondjam ki. Utal rá, hogy mennyi komplikáció volt a terhesség előtt és alatt, ott az életkorom (már majdnem 37), a Leiden mutáció, a pajzsmirigy – na ez utóbbi persze nem befolyásolná a szülést. A kérdés voltaképpen csak annyi, keddre vagy csütörtökre írja ki a műtétet – utóbbi esetben megvárjuk, hátha addig beindul a szülés magától. Túlhordásról szó sem lehet, ebben mindketten egyetértünk. (Nem csak azért, mert tudható a fogantatás pontos ideje, de a Leiden-trombofilia miatt is kockázatos lenne, sőt talán már az utolsó napok is azok.)
Most rajtam a sor, hogy tényleg kattogjanak a kerekek bent: érzem, hogy most azonnal el kell eldönteni, hogyan fog a picurkám megszületni, nincs idő további halogatásra, fontolgatásra. Így hát rávágom: legyen akkor kedden.
Két hét kórház után az ember óráról órára keresi magán a szülés jeleit, úgy éreztem, megőrülnék csütörtökig a bizonytalanságtól, aminek a vége nagy sansszal amúgy is császár. A dokim utólag feloldoz a felelősség alól: ez volt a jó döntés. De miért nekem kellett eldönteni, mikor azt hittem, pont hogy a betegnek nincs joga választani, hanem orvosi indokkal lehet csak a császárt kiírni? Persze az orvosi indokot ő megmondta, nekem kvázi csak jóváhagyni kellett.
Szóval másnap, kevesebb, mint 24 óra múlva megszülök… nagy izgalom, öröm, megkönnyebbülés, lázas készülődés, pakolni kell, stb.