Mivel ez nem babablog, és nem is akarok azt írni, itt vége.
Csak az első benyomásokat írom még le.
A kórházból hazavinni a picurt volt az igazi vége annak a folyamatnak, amiről ez a blog szól. Sírtam a kocsiban az örömtől, eszembe jutott a szakcikkekben olyan sokszor olvasott THR (Take Home Rate) (annál is inkább, mert volt egy szobatársam, aki megszült, de másnap meghalt a babája – és egyáltalán, a kórházban sok szomorú történetet hall az ember, ikrekről, akik hónapokig inkubátorban vannak, vagy csak az egyik marad meg – szóval végül örülök is, hogy nem ikerterhességem volt). Később, amikor először kettesben maradtam a picivel, magamhoz öleltem, ő a vállamon aludt békésen, én meg hosszan zokogtam az örömtől, mint Uma Thurman a Kill Bill 2 legvégén. Bevallom, nem is csak az öröm ríkatott meg, hanem a megkönnyebbülés. A hosszú út végére érni, karomban tartani ezt a kis csodát, ugyanott ülve a nappaliban, ahol annyiszor gyötrődtem, küszködtem a kételyekkel és a reménytelenséggel.
Ami az első heteket illeti, tényleg elég kemény, fizikailag és lelkileg egyaránt. Persze, az első két héten baromira fáj a császáros seb, és alig tudsz mozogni. A fáradság nem állandó: mindig épp akkor tör majd rád, amikor esélye sincs, hogy aludj egyet. Ha nincs valaki, akinek átpasszolhatod a picit, pisilni sem tudsz elmenni – persze hamar megtanultam gyerekkel a karban pisilni… És az éhség! Főleg az első két hétben, soha nem érzett farkaséhségem volt.
Lelkileg pedig? Féltékeny voltam még KP-ra is, ha a karjába vette és megnyugtatta a picurt. Ha én nem tudtam elcsendesíteni, bűntudatom volt. Ha elaludt és letettem, akkor is bűntudatom volt. Paranoidan magamra vonatkoztattam minden megjegyzést, amiről ésszel tudtam, hogy nem rám vonatkozik, mégis. Node mindezek szerencsére az olvadt szeretet perceivel és óráival váltakoznak, és igazából nevetni is sokat lehet egy ilyen kis manócskán.
Szóval, visszagondolva a gyerekvállalással kapcsolatos félelmekre, olyankor az ember egy dolgot hagy ki a számításból: hogy annyira imádja majd azt az izgő-mozgó kis csomagot, hogy az életét is odaadná érte, és hogy így szeretni nagyon-nagyon jó érzés… És agymosás ide vagy oda, ha egyszer TÉNYLEG olyan cuki, aranyos, angyali, tündéri, zabálnivaló!
Egész a szülésig nagyban terveztem a második gyereket, gondolkodtam az ütemezésen, a gyerekszoba majdani átrendezésén, stb. – Azóta úgy érzem, az én kis pöttömömet fosztanám meg valamitől, ha kevesebb időm, energiám jutna rá… azért remélem, idővel megváltozik ez az érzés… de ha nem, hát nem. Most nagyon teljesnek érzem magunkat így hármasban.
Minden olvasómnak szívből kívánom, hogy sikerüljön, ne adják fel, használjanak ki minden lehetőséget és segítséget, és higgyék el, hogy megéri!
2010. november 25., csütörtök
2010. november 8., hétfő
Másnap
A spinális érzéstelenítést háromszor próbálták beadni – végül sikerült ugyan, de csak csípőig érzéstelenített el (lábtól), tehát pont az érintett részen teljesen érzékeny maradtam. Nosza, választhatom az altatást. Nagyon megtanulták itt a leckét a betegek jogairól, bravó. De mégis komikus, amikor széttárt lábbal-kézzel lekötözve, félig elzsibbasztva, bedrótozva, leborotválva-lejódozva, megkérdezik, hogy választom-e az altatást. Naná, majd éberen szeretnék egy hasi műtétet. Hát nincs mit tenni, altatást kell választani. Ez lelkileg elég vacakul érint, KP még nem jöhetett be, mostmár nem is fog, és a babámat sem láthatom majd estig…
Az ébredés még rosszabb, iszonyúan fáj a seb, fáj a mellkasom a légbuborékoktól (a hasi feltárás miatt normális), egész testem remeg (a spinális mellékhatása), a lábamat nem érzem (a spinális rendes hatása), a fejemet nem emelhetem fel (a spinális miatt szintén), és félig kómában vagyok (altatás).
A nővér szigorúan rám szól, hogy mindez normális, de hogy mi van a babácskámmal, azt nem tudja. Senki nem tudja egész délutánig. Szerencsére pont annyira emlékszem KP reggeli látogatásából, hogy a boldogságtól átszellemült arccal azt mondja: Judit, gyönyörű kisbabánk van! Az arckifejezése tökéletes ellentéte annak az aggódó, feszült arcnak, amit reggel láttam. Ez azért megnyugtat, de mégis, tudni szeretném, milyen a súlya, milyen Apgart kapott, stb!
A picurt először a telefonom képernyőjén láttam, KP szétküldte fűnek-fának a fotóját és a boldog hírt – én meg kissé elfeledett, összetört mellékszereplőnek éreztem magam…
A mellettem lévő betegágyon siránkozó, méheltávolítás után lévő hústorony társasága sem javított a hangulatomon. Helyhiány miatt nem a császárosok közé tettek, utálok terhesen betegek között lenni, a belgyógyászaton is ez volt a legrosszabb - na persze, már nem vagyok terhes, haha. Ugyanúgy felvágták a hasamat, mint a szobatársaimnak, egyenlőség, testvériség (a szabadság itt nem jellemző).
Délután ötkor végre odahozták, aludt, nem is tudtam, mit kezdjek vele, mire odajött a nővér, és megcsipkedte, hogy sírjon egy kicsit – no mindjárt feléledt az anyai ösztön… Na nem nyavalygok tovább, szóval az első nap horror volt, és csak másnaptól kezdtem magam nagyon fokozatosan összeszedni úgy testileg, mint lelkileg.
Szerencsére a Picurka 3080g, és valóban GYÖNYÖRŰ! Irtó pici, se nem sovány, se nem dundi, gyönyörű kezecskéje meg pofikája van, és nagyon aranyos, mondhatni, jó fej!
Ami a három nappal korábbi világra hozatalt illeti: nem volt rajta magzatmáz, viszont volt jó hosszú körme – tehát a túlhordás jeleit mutatta, ami tudjuk, hogy lehetetlen, de mindenesetre ideje volt már a születésének. A bőre is nagyon száraz volt, de csak a kezén meg a bokáján hámlott egy kicsit, a pofija pedig tökéletesen hamvas, hibátlan. Tehát tényleg jó volt, hogy előre hoztuk, és bár jobb lett volna nem császárral, de hát nem lehet egyszerre biztosra is menni, meg természetesnek is maradni. A kórházban a csecsemősök nagyon sokat segítettek a szoptatásban meg más dolgokban.
Az ébredés még rosszabb, iszonyúan fáj a seb, fáj a mellkasom a légbuborékoktól (a hasi feltárás miatt normális), egész testem remeg (a spinális mellékhatása), a lábamat nem érzem (a spinális rendes hatása), a fejemet nem emelhetem fel (a spinális miatt szintén), és félig kómában vagyok (altatás).
A nővér szigorúan rám szól, hogy mindez normális, de hogy mi van a babácskámmal, azt nem tudja. Senki nem tudja egész délutánig. Szerencsére pont annyira emlékszem KP reggeli látogatásából, hogy a boldogságtól átszellemült arccal azt mondja: Judit, gyönyörű kisbabánk van! Az arckifejezése tökéletes ellentéte annak az aggódó, feszült arcnak, amit reggel láttam. Ez azért megnyugtat, de mégis, tudni szeretném, milyen a súlya, milyen Apgart kapott, stb!
A picurt először a telefonom képernyőjén láttam, KP szétküldte fűnek-fának a fotóját és a boldog hírt – én meg kissé elfeledett, összetört mellékszereplőnek éreztem magam…
A mellettem lévő betegágyon siránkozó, méheltávolítás után lévő hústorony társasága sem javított a hangulatomon. Helyhiány miatt nem a császárosok közé tettek, utálok terhesen betegek között lenni, a belgyógyászaton is ez volt a legrosszabb - na persze, már nem vagyok terhes, haha. Ugyanúgy felvágták a hasamat, mint a szobatársaimnak, egyenlőség, testvériség (a szabadság itt nem jellemző).
Délután ötkor végre odahozták, aludt, nem is tudtam, mit kezdjek vele, mire odajött a nővér, és megcsipkedte, hogy sírjon egy kicsit – no mindjárt feléledt az anyai ösztön… Na nem nyavalygok tovább, szóval az első nap horror volt, és csak másnaptól kezdtem magam nagyon fokozatosan összeszedni úgy testileg, mint lelkileg.
Szerencsére a Picurka 3080g, és valóban GYÖNYÖRŰ! Irtó pici, se nem sovány, se nem dundi, gyönyörű kezecskéje meg pofikája van, és nagyon aranyos, mondhatni, jó fej!
Ami a három nappal korábbi világra hozatalt illeti: nem volt rajta magzatmáz, viszont volt jó hosszú körme – tehát a túlhordás jeleit mutatta, ami tudjuk, hogy lehetetlen, de mindenesetre ideje volt már a születésének. A bőre is nagyon száraz volt, de csak a kezén meg a bokáján hámlott egy kicsit, a pofija pedig tökéletesen hamvas, hibátlan. Tehát tényleg jó volt, hogy előre hoztuk, és bár jobb lett volna nem császárral, de hát nem lehet egyszerre biztosra is menni, meg természetesnek is maradni. A kórházban a csecsemősök nagyon sokat segítettek a szoptatásban meg más dolgokban.
2010. november 7., vasárnap
Utolsó hét
A következő heti biometria további növekedést mutat: 3020 g! Ez már egész megnyugtató.
Megint hazaengednek hétvégére. Előtte, pénteken a dokim felkeres egy komoly beszélgetésre. Amióta ismerem (vagy húsz éve) először nem viccelődik. Azt kérdezi: mit akarok én? Mondom, szeretnék a jövő hét közepéig természetes úton megszülni (a terminusom jövő hét péntek). Hümmög, töri a fejét, szinte látszik, ahogy kattognak a kerekek. Azt mondja: jó, akkor szerdáig várunk. És azután mi lesz? – kérdezem. Azt majd meglátjuk. Szóval nem mondja meg, mit akar, mit javasol. Hozzátartozik, hogy a kórházban bizonyos tabu lengi körül a tervezett császármetszéseket. A terhesek között elterjedt, hogy valami támogatás megvonásával fenyegetőztek, mert túl sok a császár, és csökkenteni próbálják – állítólag olyan nőket is levettek a listáról, akiknél már szinte biztos volt. Persze, lehet hogy csak pletyka, de ami biztos, hogy az osztályos orvos nagy ellenzője a császárnak, ez minden szavából lerí. Az én hozzáállásom ambivalens: szeretnék természetes úton szülni, megtapasztalni az élményt, stb. – de félek a komplikációktól, isten őrizz, hogy a babának valami baja essen. Az első aggasztó jelre beleegyeznék a császárba.
Hétvégén mindent megtettem, hogy elősegítsem a szülést, bevetve minden házi praktikát. Fura fájásaim voltak, mintha valami nyákdugóféleség is elment volna vasárnap délután. Hétfőn a dokim megint megjelenik, megvizsgál: zárt méhszáj. Megint elővesszük a pénteki témát. Hosszasan kerülgetjük egymást, de végül tulajdonképpen császárt javasol, csak azt akarja: én mondjam ki. Utal rá, hogy mennyi komplikáció volt a terhesség előtt és alatt, ott az életkorom (már majdnem 37), a Leiden mutáció, a pajzsmirigy – na ez utóbbi persze nem befolyásolná a szülést. A kérdés voltaképpen csak annyi, keddre vagy csütörtökre írja ki a műtétet – utóbbi esetben megvárjuk, hátha addig beindul a szülés magától. Túlhordásról szó sem lehet, ebben mindketten egyetértünk. (Nem csak azért, mert tudható a fogantatás pontos ideje, de a Leiden-trombofilia miatt is kockázatos lenne, sőt talán már az utolsó napok is azok.)
Most rajtam a sor, hogy tényleg kattogjanak a kerekek bent: érzem, hogy most azonnal el kell eldönteni, hogyan fog a picurkám megszületni, nincs idő további halogatásra, fontolgatásra. Így hát rávágom: legyen akkor kedden.
Két hét kórház után az ember óráról órára keresi magán a szülés jeleit, úgy éreztem, megőrülnék csütörtökig a bizonytalanságtól, aminek a vége nagy sansszal amúgy is császár. A dokim utólag feloldoz a felelősség alól: ez volt a jó döntés. De miért nekem kellett eldönteni, mikor azt hittem, pont hogy a betegnek nincs joga választani, hanem orvosi indokkal lehet csak a császárt kiírni? Persze az orvosi indokot ő megmondta, nekem kvázi csak jóváhagyni kellett.
Szóval másnap, kevesebb, mint 24 óra múlva megszülök… nagy izgalom, öröm, megkönnyebbülés, lázas készülődés, pakolni kell, stb.
Megint hazaengednek hétvégére. Előtte, pénteken a dokim felkeres egy komoly beszélgetésre. Amióta ismerem (vagy húsz éve) először nem viccelődik. Azt kérdezi: mit akarok én? Mondom, szeretnék a jövő hét közepéig természetes úton megszülni (a terminusom jövő hét péntek). Hümmög, töri a fejét, szinte látszik, ahogy kattognak a kerekek. Azt mondja: jó, akkor szerdáig várunk. És azután mi lesz? – kérdezem. Azt majd meglátjuk. Szóval nem mondja meg, mit akar, mit javasol. Hozzátartozik, hogy a kórházban bizonyos tabu lengi körül a tervezett császármetszéseket. A terhesek között elterjedt, hogy valami támogatás megvonásával fenyegetőztek, mert túl sok a császár, és csökkenteni próbálják – állítólag olyan nőket is levettek a listáról, akiknél már szinte biztos volt. Persze, lehet hogy csak pletyka, de ami biztos, hogy az osztályos orvos nagy ellenzője a császárnak, ez minden szavából lerí. Az én hozzáállásom ambivalens: szeretnék természetes úton szülni, megtapasztalni az élményt, stb. – de félek a komplikációktól, isten őrizz, hogy a babának valami baja essen. Az első aggasztó jelre beleegyeznék a császárba.
Hétvégén mindent megtettem, hogy elősegítsem a szülést, bevetve minden házi praktikát. Fura fájásaim voltak, mintha valami nyákdugóféleség is elment volna vasárnap délután. Hétfőn a dokim megint megjelenik, megvizsgál: zárt méhszáj. Megint elővesszük a pénteki témát. Hosszasan kerülgetjük egymást, de végül tulajdonképpen császárt javasol, csak azt akarja: én mondjam ki. Utal rá, hogy mennyi komplikáció volt a terhesség előtt és alatt, ott az életkorom (már majdnem 37), a Leiden mutáció, a pajzsmirigy – na ez utóbbi persze nem befolyásolná a szülést. A kérdés voltaképpen csak annyi, keddre vagy csütörtökre írja ki a műtétet – utóbbi esetben megvárjuk, hátha addig beindul a szülés magától. Túlhordásról szó sem lehet, ebben mindketten egyetértünk. (Nem csak azért, mert tudható a fogantatás pontos ideje, de a Leiden-trombofilia miatt is kockázatos lenne, sőt talán már az utolsó napok is azok.)
Most rajtam a sor, hogy tényleg kattogjanak a kerekek bent: érzem, hogy most azonnal el kell eldönteni, hogyan fog a picurkám megszületni, nincs idő további halogatásra, fontolgatásra. Így hát rávágom: legyen akkor kedden.
Két hét kórház után az ember óráról órára keresi magán a szülés jeleit, úgy éreztem, megőrülnék csütörtökig a bizonytalanságtól, aminek a vége nagy sansszal amúgy is császár. A dokim utólag feloldoz a felelősség alól: ez volt a jó döntés. De miért nekem kellett eldönteni, mikor azt hittem, pont hogy a betegnek nincs joga választani, hanem orvosi indokkal lehet csak a császárt kiírni? Persze az orvosi indokot ő megmondta, nekem kvázi csak jóváhagyni kellett.
Szóval másnap, kevesebb, mint 24 óra múlva megszülök… nagy izgalom, öröm, megkönnyebbülés, lázas készülődés, pakolni kell, stb.
2010. október 11., hétfő
A finisben
Eseménytelen, kellemes nyári hónapok után itt az ősz, a felfokozott várakozás ideje. Ismét kórházban, mert: a 37. heti vizsgálat szerint a 34. hét óta nem nőtt a baba semmit. Pénteken derült ki, hétfőre berendelnek bennfekvésre, szülésig ki sem engednek. Ha nem jól alakul, akkor előbb-utóbb megcsászároznak.
Nosza, irány egy másik ultrahang – az eredmény kis eltéréssel ugyanaz. Három hetet azért nem lehet tévedni, gondolom én. A becsült súly a SOTÉ-n 2320 g, a másikon 2510 g (miközben a normálisnak kb. 2850-nak kéne lennie). Lelkileg teljesen kikészültem, hogy mi van, most miért, most mi lesz? Pont miután megnyugodnék, megérkezik este munkából a kispapa, aki hasonlóképpen hisztis, nem is tudom megnyugtatni, helyette én is visszaesek a hisztibe. A hétvégén turbó üzemmódban megvesszük, ami még kell, és kispapa (a továbbiakban KP) összeszereli a gyerekbútort, ami egy hónapja pihen a szobában. Hétfőn kisimult idegzettel, sorsomba belenyugodva bevonulok a kórházba. Közben vasárnap még egy látogatás egy harmadik, jónevű magánorvosnál, aki szinte ugyanazt méri mint a SOTE, és azt mondja, ha ő csinálná, hétfőn (azaz másnap) megcsinálná a császárt.
A hétfői vizsgálaton felpuhult méhszájt látnak, a doki türelemre int, nyilatkozni nem hajlandó, hogy mikor mi lesz. A kórházat fokozatosan szokom, írogatok, alszom, olvasgatok. A csütörtöki mérések szerint a gyerek 2770 g – ami 450 g növekedést feltételez, hát ez több, mint dupla tempó, avagy vagy korábban mérték el, vagy most, vagy mindkétszer. Mindenesetre alkalmat ad a megnyugvásra, és a szülési tervek elhalasztására a terminushoz közelebbi időpontra. Valószínű, nem kell császár sem. Hurrá.
Azt mindenesetre végre megértem, amit egy hete hiába próbáltak itt belém sulykolni, hogy „nem számít a biometria”, mert túlságosan bizonytalan az eredménye. Csak a vérkeringés (flow), a szívfrekvencia (CTG) számít, és hogy mennyi időt tölt benn a baba, mert akkor is fejlődhet, ha nem nő.
Azért a kórházból nem engednek ki, csak hétvégén 24 órára, saját felelősségre – bár nagy élmény KP-val együtt sétálgatni az őszi napfényben, az is kiderül, hogy a derékfájás a pihenéstől múlt el, a sétától pedig rosszabbodik. Hétfő reggelre ugyanúgy alig bírok járni, mint két héttel azelőtt, csípőtájékon minden porcikám fáj (no persze, rendszeresebben kellene tornázni). Pedig csak 14 kg-t híztam, de mintha egy óriási követ cipelnék a hasamon, az egész súly ott van. Szinte úgy képzelem, aki jól meghízik, talán még jobban is viseli, de lehet, hogy ez csak illúzió.
Álmaimban agresszív, verekedős vagyok, talán a tehetetlenség ellensúlyozása? Még két hét van hátra, sok is, kevés is.
A kórházban annyi szörnyű esetet hallani, hogy csodás szerencsének érzem, hogy egészséges gyerekem lesz, nagyjából időben, nagyjából normális súllyal. Remélhetőleg.
Nosza, irány egy másik ultrahang – az eredmény kis eltéréssel ugyanaz. Három hetet azért nem lehet tévedni, gondolom én. A becsült súly a SOTÉ-n 2320 g, a másikon 2510 g (miközben a normálisnak kb. 2850-nak kéne lennie). Lelkileg teljesen kikészültem, hogy mi van, most miért, most mi lesz? Pont miután megnyugodnék, megérkezik este munkából a kispapa, aki hasonlóképpen hisztis, nem is tudom megnyugtatni, helyette én is visszaesek a hisztibe. A hétvégén turbó üzemmódban megvesszük, ami még kell, és kispapa (a továbbiakban KP) összeszereli a gyerekbútort, ami egy hónapja pihen a szobában. Hétfőn kisimult idegzettel, sorsomba belenyugodva bevonulok a kórházba. Közben vasárnap még egy látogatás egy harmadik, jónevű magánorvosnál, aki szinte ugyanazt méri mint a SOTE, és azt mondja, ha ő csinálná, hétfőn (azaz másnap) megcsinálná a császárt.
A hétfői vizsgálaton felpuhult méhszájt látnak, a doki türelemre int, nyilatkozni nem hajlandó, hogy mikor mi lesz. A kórházat fokozatosan szokom, írogatok, alszom, olvasgatok. A csütörtöki mérések szerint a gyerek 2770 g – ami 450 g növekedést feltételez, hát ez több, mint dupla tempó, avagy vagy korábban mérték el, vagy most, vagy mindkétszer. Mindenesetre alkalmat ad a megnyugvásra, és a szülési tervek elhalasztására a terminushoz közelebbi időpontra. Valószínű, nem kell császár sem. Hurrá.
Azt mindenesetre végre megértem, amit egy hete hiába próbáltak itt belém sulykolni, hogy „nem számít a biometria”, mert túlságosan bizonytalan az eredménye. Csak a vérkeringés (flow), a szívfrekvencia (CTG) számít, és hogy mennyi időt tölt benn a baba, mert akkor is fejlődhet, ha nem nő.
Azért a kórházból nem engednek ki, csak hétvégén 24 órára, saját felelősségre – bár nagy élmény KP-val együtt sétálgatni az őszi napfényben, az is kiderül, hogy a derékfájás a pihenéstől múlt el, a sétától pedig rosszabbodik. Hétfő reggelre ugyanúgy alig bírok járni, mint két héttel azelőtt, csípőtájékon minden porcikám fáj (no persze, rendszeresebben kellene tornázni). Pedig csak 14 kg-t híztam, de mintha egy óriási követ cipelnék a hasamon, az egész súly ott van. Szinte úgy képzelem, aki jól meghízik, talán még jobban is viseli, de lehet, hogy ez csak illúzió.
Álmaimban agresszív, verekedős vagyok, talán a tehetetlenség ellensúlyozása? Még két hét van hátra, sok is, kevés is.
A kórházban annyi szörnyű esetet hallani, hogy csodás szerencsének érzem, hogy egészséges gyerekem lesz, nagyjából időben, nagyjából normális súllyal. Remélhetőleg.
2010. június 25., péntek
Terhesség alatti pajzsmirigyműködés és annak jelentősége
Itt egy tök jó honlap, ami nagyon tömören és érthetően elmagyarázza, miről van szó.
Benne van az is, hogy a terhesség kb. 10 hete körül a hCG hatására lezuhan a TSH, és átmeneti hipotireózist okoz. A terhesség egészében azonban egy megnövekedett igénybevételt jelent a pajzsmirigynek.
Ha a kisbaba örökli a pajzsmirigyelégtelenséget, és már születése után nem termel a pajzsmirigye, akkor szellemi és fejlődésbeli elmaradás alakulhat ki. Ezért már a születés után figyelni kell, hogy van-e neki elég saját pajzsmirigyhormonja. Születés előtt a mama saját vagy gyógyszerrel beszedett hormonja is megfelelő neki.
A legfontosabb a pajzsmirigyhormon megfelelő szintje az agyfejlődés végső szakaszában, amikor a dendritek és axonok nőnek, stb. (synaptogenesis, myelination and neuronal migration)...
A neuronal migration az 5-20 hét között zajlik, a myelination a 22. héten kezdődik (más forrás szerint a 13. héten, és 30 éves korig tart), ez az agykéreg érésének végső fázisa, a synaptogenesis a 16. héttől (a 12. életévig).
Benne van az is, hogy a terhesség kb. 10 hete körül a hCG hatására lezuhan a TSH, és átmeneti hipotireózist okoz. A terhesség egészében azonban egy megnövekedett igénybevételt jelent a pajzsmirigynek.
Ha a kisbaba örökli a pajzsmirigyelégtelenséget, és már születése után nem termel a pajzsmirigye, akkor szellemi és fejlődésbeli elmaradás alakulhat ki. Ezért már a születés után figyelni kell, hogy van-e neki elég saját pajzsmirigyhormonja. Születés előtt a mama saját vagy gyógyszerrel beszedett hormonja is megfelelő neki.
A legfontosabb a pajzsmirigyhormon megfelelő szintje az agyfejlődés végső szakaszában, amikor a dendritek és axonok nőnek, stb. (synaptogenesis, myelination and neuronal migration)...
A neuronal migration az 5-20 hét között zajlik, a myelination a 22. héten kezdődik (más forrás szerint a 13. héten, és 30 éves korig tart), ez az agykéreg érésének végső fázisa, a synaptogenesis a 16. héttől (a 12. életévig).
2010. május 31., hétfő
Lombikbébi, de igazán
Az elmúlt évek után, amikor láttam az orvostudomány lehetőségeit, hogy mit össze variálnak a hormonszintekkel, petékkel, spermiumokkal, stb., szóval mindezek után szinte barbár és kezdetleges dolognak tűnik, hogy a gyereket mégis csak a hasunkban kell kihordani. Amivel nem azt akarom mondani, hogy nem jó, hanem hogy köszönőviszonyban sincs a megtermékenyítési folyamat kidolgozottságával. Eleve sokkal kevesebb szakirodalmat is találni a terhesség alatti problémákról, mint a meddőség kezelésének különféle alfajairól - persze a kutatási pénzek nyilván az utóbbi felé összpontosulnak...
És bár jó érzés babát hordani belül, azért a komplikációk miatt talán mégis praktikusabb lenne egy jól zárható edényben tartani a kicsikét, amíg meg nem érik a kinti életre. Biztos elborzasztó ez a gondolat, de tényleg a Szép új világból ismert lombikokra gondolok, persze csak vitaminok hozzáadásával, semmi béta, gamma, delta! Mert méhlepényleválás, sok magzatvíz, kevés magzatvíz, kinyíló méhszáj, koraszülés, szüléskori sérülés - drámai problémák jelentkezhetnek még ilyenkor is, alacsony a vizsgálatok hatékonysága, gyakorlatilag az orvosoknak gőzük sincs, mi folyik odabent, főleg az első időszakban. A lombikos orvosoknak is addig terjed a tudományuk, amíg be nem tették az embriót, aztán fogalmuk sincs, mi miért történik.
Ha van már öt napig lombikban tartott embrió, talán nemsokára lesz egyhetes, aztán kéthetes, és így tovább. Szerintem nem lenne hülyeség.
És bár jó érzés babát hordani belül, azért a komplikációk miatt talán mégis praktikusabb lenne egy jól zárható edényben tartani a kicsikét, amíg meg nem érik a kinti életre. Biztos elborzasztó ez a gondolat, de tényleg a Szép új világból ismert lombikokra gondolok, persze csak vitaminok hozzáadásával, semmi béta, gamma, delta! Mert méhlepényleválás, sok magzatvíz, kevés magzatvíz, kinyíló méhszáj, koraszülés, szüléskori sérülés - drámai problémák jelentkezhetnek még ilyenkor is, alacsony a vizsgálatok hatékonysága, gyakorlatilag az orvosoknak gőzük sincs, mi folyik odabent, főleg az első időszakban. A lombikos orvosoknak is addig terjed a tudományuk, amíg be nem tették az embriót, aztán fogalmuk sincs, mi miért történik.
Ha van már öt napig lombikban tartott embrió, talán nemsokára lesz egyhetes, aztán kéthetes, és így tovább. Szerintem nem lenne hülyeség.
2010. május 29., szombat
Újabb megpróbáltatások
A 16. hét után úszhattam. Addig csak 30-40 perc séta volt engedélyezve. Egy hétig mertem jobban mozogni, mászkálni, mielőtt újra jött az ijedtség: erős vérzés, kórházi ügyelet, diagnózis: részleges méhlepényleválás. Mélyen fekvő méhlepény, eléri, egyesek szerint fedi a méhszájat.
Korábban mondták, de akkor még a Down miatt aggódtam, és ezt megnézve a könyvben, nevettem kínomban: még egy rizikó? De azt hittem, bajokat csak később okozhat, a harmadik trimeszterben. Amikor három nappal később jött az erős vérzés, már tudtam, mi okozza, és átkoztam a fejemet, hogy miért nem feküdtem otthon, a mindenféle egyéb kellemes dolog helyett. A Leiden hajlamosít a méhlepényleválásra, ezért nagyon bepánikoltam. De Fülöp szerint nem függ azzal össze, csak a mélyen fekvő lepénnyel. Azért a vérzés szépen múlogatott, csakhogy amikor kiengedtek volna, azt mondta az ultrahangos: kevés a magzatvíz. Na, ettől megint szépen kiakadtam. Oka lehet: szivárog (nem szivárgott, nyakamat rá), a magzatnak vesebetegsége van és nem pisil, méhlepény-elégtelenség (a 20. hétig a méhlepény és a magzat közösen termelik a vizet, azután már csak a magzat). Eredménye lehet: csontfejlődési rendellenesség, tüdő-fejlődési rendellenesség, stb... Pünkösdre hazaengedtek, iszonyú sok vizet ittam, sokat ettem, feküdtem – keddre megint jó lett a mennyiség, sosem derül ki, mi okozta, ha ugyan nem mérési hiba volt... A baba mindezen megpróbáltatásokat szerencsére jól viseli, megnéztük megint 4D-ben, és bár az arcocskáját szégyenlősen takarta, látszik, hogy mindene megvan, szerintem gyönyörű :-).
Korábban mondták, de akkor még a Down miatt aggódtam, és ezt megnézve a könyvben, nevettem kínomban: még egy rizikó? De azt hittem, bajokat csak később okozhat, a harmadik trimeszterben. Amikor három nappal később jött az erős vérzés, már tudtam, mi okozza, és átkoztam a fejemet, hogy miért nem feküdtem otthon, a mindenféle egyéb kellemes dolog helyett. A Leiden hajlamosít a méhlepényleválásra, ezért nagyon bepánikoltam. De Fülöp szerint nem függ azzal össze, csak a mélyen fekvő lepénnyel. Azért a vérzés szépen múlogatott, csakhogy amikor kiengedtek volna, azt mondta az ultrahangos: kevés a magzatvíz. Na, ettől megint szépen kiakadtam. Oka lehet: szivárog (nem szivárgott, nyakamat rá), a magzatnak vesebetegsége van és nem pisil, méhlepény-elégtelenség (a 20. hétig a méhlepény és a magzat közösen termelik a vizet, azután már csak a magzat). Eredménye lehet: csontfejlődési rendellenesség, tüdő-fejlődési rendellenesség, stb... Pünkösdre hazaengedtek, iszonyú sok vizet ittam, sokat ettem, feküdtem – keddre megint jó lett a mennyiség, sosem derül ki, mi okozta, ha ugyan nem mérési hiba volt... A baba mindezen megpróbáltatásokat szerencsére jól viseli, megnéztük megint 4D-ben, és bár az arcocskáját szégyenlősen takarta, látszik, hogy mindene megvan, szerintem gyönyörű :-).
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
Bejegyzések
