A finisben

Eseménytelen, kellemes nyári hónapok után itt az ősz, a felfokozott várakozás ideje. Ismét kórházban, mert: a 37. heti vizsgálat szerint a 34. hét óta nem nőtt a baba semmit. Pénteken derült ki, hétfőre berendelnek bennfekvésre, szülésig ki sem engednek. Ha nem jól alakul, akkor előbb-utóbb megcsászároznak.
Nosza, irány egy másik ultrahang – az eredmény kis eltéréssel ugyanaz. Három hetet azért nem lehet tévedni, gondolom én. A becsült súly a SOTÉ-n 2320 g, a másikon 2510 g (miközben a normálisnak kb. 2850-nak kéne lennie). Lelkileg teljesen kikészültem, hogy mi van, most miért, most mi lesz? Pont miután megnyugodnék, megérkezik este munkából a kispapa, aki hasonlóképpen hisztis, nem is tudom megnyugtatni, helyette én is visszaesek a hisztibe. A hétvégén turbó üzemmódban megvesszük, ami még kell, és kispapa (a továbbiakban KP) összeszereli a gyerekbútort, ami egy hónapja pihen a szobában. Hétfőn kisimult idegzettel, sorsomba belenyugodva bevonulok a kórházba. Közben vasárnap még egy látogatás egy harmadik, jónevű magánorvosnál, aki szinte ugyanazt méri mint a SOTE, és azt mondja, ha ő csinálná, hétfőn (azaz másnap) megcsinálná a császárt.
A hétfői vizsgálaton felpuhult méhszájt látnak, a doki türelemre int, nyilatkozni nem hajlandó, hogy mikor mi lesz. A kórházat fokozatosan szokom, írogatok, alszom, olvasgatok. A csütörtöki mérések szerint a gyerek 2770 g – ami 450 g növekedést feltételez, hát ez több, mint dupla tempó, avagy vagy korábban mérték el, vagy most, vagy mindkétszer. Mindenesetre alkalmat ad a megnyugvásra, és a szülési tervek elhalasztására a terminushoz közelebbi időpontra. Valószínű, nem kell császár sem. Hurrá.
Azt mindenesetre végre megértem, amit egy hete hiába próbáltak itt belém sulykolni, hogy „nem számít a biometria”, mert túlságosan bizonytalan az eredménye. Csak a vérkeringés (flow), a szívfrekvencia (CTG) számít, és hogy mennyi időt tölt benn a baba, mert akkor is fejlődhet, ha nem nő.
Azért a kórházból nem engednek ki, csak hétvégén 24 órára, saját felelősségre – bár nagy élmény KP-val együtt sétálgatni az őszi napfényben, az is kiderül, hogy a derékfájás a pihenéstől múlt el, a sétától pedig rosszabbodik. Hétfő reggelre ugyanúgy alig bírok járni, mint két héttel azelőtt, csípőtájékon minden porcikám fáj (no persze, rendszeresebben kellene tornázni). Pedig csak 14 kg-t híztam, de mintha egy óriási követ cipelnék a hasamon, az egész súly ott van. Szinte úgy képzelem, aki jól meghízik, talán még jobban is viseli, de lehet, hogy ez csak illúzió.
Álmaimban agresszív, verekedős vagyok, talán a tehetetlenség ellensúlyozása? Még két hét van hátra, sok is, kevés is.
A kórházban annyi szörnyű esetet hallani, hogy csodás szerencsének érzem, hogy egészséges gyerekem lesz, nagyjából időben, nagyjából normális súllyal. Remélhetőleg.